Carl Cox, a három lemezjátszós zseni

Carl Cox, akit a a zenei magazinok a világ legjobb DJ-jénk választottak, sikeresen egyensúlyoz a mainstream és az underground határvonalán. Ez azért lehetséges, mert nagyon-nagyon jól csinálja. 1976 óta műveli szakmáját, a rave korszakban robbant be a köztudatba, harcolva a jogért, hogy egész éjszaka bulizhassunk. Úgy gondolja, mindenkinek élnie kellene a kreativitás jogával. Egyébként egy nagyon kedves ember ...

- Carl, mikor álltál ki először és játszottál közönségnek?

- Kb. 1970-ben! Nyolc éves koromban kezdtem el, csak álltam a szoba sarkában és rakosgattam fel a kislemezeket. Előszedtem azokat a lemezeket, amiket anyu és apu vettek, lejátszottam, és azt gondoltam magamban, " igen, ez tetszik" vagy " tetszik ez a stílus". Nagy ihletet adott.

- Meddig tartott, amig megtaláltad a saját hangzásvilágodat?

- Azt hiszem, ez úgy 1991 táján történt. Sosem voltam valami szerény, de bizonytalan voltam abban, hogyan fogadnak engem az emberek és azt a kreativitást, amit én képviselek. Mindig is próbálkoztam olyan dolgokkal, amik kívül esnek a normákon, és ilyenkor mindig azt mondják, hogy "ezt nem kéne csinálnod". Amikor elkezdtem három lemezjátszóval dolgozni, az emberek azt mondták, hogy " Hűha, hogy a fenébe fogsz ezzel boldogulni?!" A szívem és a lelkem azonban arra bíztatott, hogyha így folytatom tovább, akkor talán a csúcsra kerülhetek. A legtöbb DJ két lemezjátszóval dolgozik, és ragaszkodik is hozzá, de én mindig is úgy gondoltam, hogy be tudnék illeszteni egy harmadikat is, mondjuk egy a capella-t Diana Rosstól, vagy valamit arra a kettőre, ami már éppen fut. Ez emelt engem fel a DJ-k világába. Az emberek azt gondolják, hogy " igen, már hallottam ezt a lemezt", de tudod, úgy még nem hallottad, ahogy Carl Cox játssza.

- Rengeteg mixlemezt készítettél már, de hogy érzed magad most, hogy a saját anyagodon dolgozol, hiszen sokan vádaskodnak azzal, hogy ha DJ vagy, ez még nem jelenti azt, hogy saját zenét is tudsz készíteni?

- Igen, én azt mixelem, amit más egyszer már elkészített, de ezt a saját stílusomban teszem. Ha összemixeled Chuck Brown-t a Soulsearchers-szel, valami olyasmit kapsz, mint James Brown. Amikor összekevered ezt a két lemezt, ráteszed a saját kézjegyedet is. Én mindig így csináltam. 12 éve készítek zenéket, tehát megvan a saját hangzásvilágom. Tudom, mit csinálok és hogy mit akarok elérni, hogy teljesen önálló legyek a zenekészítésben és a mixelésben is.

- Mit gondolsz a zeneipar felgyorsulásáról?

- Azt gondolom, hogy a zene túl gyorsan változik, már semmiből sem válhat himnusz. Hacsak azt a lemezt nem a Chemical Brothers készítette, hiszen azt mindig játszani fogják, hacsak a Radio One nem változtatja meg a zenei listáját másfél év után ... De ezer meg ezer olyan lemez van a világon, amik ugyanolyan jók, ha nem jobbak, de sosem fognak akkora hírnévnek örvendeni.

- Te is, mint megannyi kollégád a rave korszakban tűntél fel, amikor is volt némi összeütközésetek a törvénnyel. Te is belekeveredtél?

- Igen jónéhányszor, de mi csak azt akartuk, hogy az emberek eljöjjenek a bulijainkra és jól érezzék magukat. Nem akartunk beilleszkedni egy olyan társadalomba, ami azt diktálta, hogy csak hajnali 2-ig táncolhatsz ezen és ezen a helyen. Úgy gondoltuk, hogyha szeretnénk egy partit például a tengerparton hajnali 6-ig, akkor erre engedélyt kell kapnunk, tehát lementem és megcsináltam. Aztán persze jött a rendőrség. Az egyik oka annak, hogy oda kerültünk, ahol most vagyunk, hogy mi harcoltunk azért, hogy partizhassunk. Hogy ott tartsunk, ahol ma vagyunk.

- A törvények megváltoztak, amik manapság engedik, hogy olyan klubokat alapíts, amik hatig nyitva tartanak...

- A mi küzdelmünk nélkül nem lennének hatig nyitva tartó klubok, ezek még mindig kettőig vagy egyig nyitva tartó helyek lennének, vagy néhány esetben csak 12.30-ig. Nézd meg Európát, ahol a klubok 24-07-ig vannak nyitva, akkor ihatsz ott, amikor csak akarsz. Tudod, ez nem azt jelenti, hogy az emberek 48 órán keresztül fognak partizni, de ha akarnak, akkor megtehetik. Itt Angliában ez nem lehetséges, mert a kormány ezt nem engedélyezi.

- És a bulvárlapok is felfújták a dolgot...

- Igen, a szenzációhajhászás nem ismer határokat. Az emberek azt hiszik, mi vagyunk a rossz fiúk. Pedig mi vagyunk a jó fiúk, mert megadjuk az embereknek a választás lehetőségét; azt csinálnak, amit akarnak.

- Mikor kezdtél el Nagy-Britannián kívül is játszani?

- 1994 körül mentem át a kontinensre. Az első fellépésemet Németországban, Frankfurtban tartottam, és egy kis klubba mentem, ahol csak 60 ember táncolt a 200 férőhelyes helyen. De az a 60 ember a teljes hat és fél órás bulit áttáncolta, nem mentek máshova. Természetesen gondosan kiépítettem a hírnevemet Európában is. Az emberek már hallottak rólam, de nem tudták, miről szól az, amit csinálok addig, amig meg nem hallgattak, és így a nevem kissé elhíresült. Egész Európában. Németországban még mindig én vagyok az első számú nemzetközi DJ!

- Nem meglepő egy hat és fél órás szett után!

- Eldobták az agyukat, teljesen készek voltak. Aztán szerveztünk egy nagyobb partit, és azt mondtam, hogy legyen három terem, egy drum and bass, egy techno és egy house terem, és én majd játszom mindháromban. A parti 14 órás volt. Így képes voltam két szettet játszani, majd három-négy órát aludni, visszajönni és folytatni egy house szettel a parti végéig. Az emberek azt gondolták, hogy " hihetetlen, nem csak ezt és ezt a zenét játssza, hanem még ezt is!" De ez egy olyasvalami volt, amiről tudtam, hogy meg tudom csinálni. Ezután természetesen a promóter nem engedett el: jártam Hamburgban, Stuttgartban, Drezdában; mindenhol, 1994 óta rengeteget játszottam Németországban, majd Franciaországban is. Ezt Laurent Garnier-nak köszönhetem, aki leszerződtetett a klubjába egy hat órás szettre. Az egyik legjobb dolog számomra, hogy általában mindig minimum 7-8 órás szetteket vállalok el, de régebben a promóterek csak egy órás szettekre szerződtettek. Ekkor csak egy válltáskányi lemezt vittem magammal. Ilyenkor nem tudtam sem az embereknek, sem magamnak megmutatni, hogy mire vagyok képes. Az egyetlen módja, hogy kifejezhessem magam az volt, ha Európába megyek és 6 órás szetteket játszom, tudod, felépítem szépen, adok valamit az embereknek, valami igazán őszíntét magamról, amilyen valójában vagyok. A visszhangja visszatért Angliába. Azt mondtam, " Nem akarok 1 órás szetteket játszani, minimum 3-4 órát szeretnék zenélni". És ezt meg is adták nekem.

- Mindig visszatérsz a house-hoz, vagy csapongsz ide-oda?

- Mindig visszatérek a house-hoz, mert én ... a legigazabb zenéim innen származnak. Azokat embereket, akik house-t készítenek a szívük és a lelkük irányítja.

- Hogyan tudnád összehasonlítani saját zenéidet a mixlemezeiddel?

- Azt hiszem, mindig is kihangsúlyoztam, vagy legalábbis szerettem volna kihangsúlyozni a hangzás fontosságát, hogy halljam, mit is készítettem. Mindig is fontos volt számomra, hogy kihangsúlyozzak olyan dolgokat egy számban, amit az emberek sosem hallanának meg. Gyakran keletkeznek tudatalatti hangok, amiket "happy accident" -nek nevezünk, amik akkor keletkeznek, amikor a frekvenciák átfedik egymást két szám között. Tudod, amikor úgy hallod, mintha valaki azt mondaná a háttérben, hogy " come to me, come to me" ... De közben mégsem. Amikor a frekvenciák átfedik egymást, egy bizonyos hangot hoznak létre, vagy valamiféle kis frekvenciát, amiről azt is gondolhatnád, hogy valaki mond valamit. De nem. Majdnem erről szól minden; addig pepecselni, mígnem előállsz egy csomó "happy accident"-tel.

- Fontos számodra a zeneiparban elért önállóságod felforgatva ezzel a hagyományos lemezkiadói gyökereket?

- Igen, mert nem látom a lemezcégek értelmét. A lemezkiadóknak megvan a marketing költségük, a számokat fel akarják tornászni a slágerlistákra, teljesen mindegy, hogy a zenék jók vagy rosszak. Mi csak annyit tehettünk, hogy visszatértünk a gyökereinkhez. Basement Jaxx, a Chemical Brothers, Leftfield, Orbital még mindig ott vannak; ezek az "öreg" együttesek a klubkultúra részei maradtak. Ezt a technológia tette számukra lehetővé. Vehetek egy e jay szoftvert, elpepecselhetek vele hat hónapig, majd készítek belőle egy MP3 file-t, felrakom a netre, majd pénzt csinálok belőle anélkül, hogy keresztülmennék egy lemezkiadón is.

- Mennyire kerültél kapcsolatba az új technológiákkal?

- Egy Atari ST-vel kezdtem. Az első szintim az M1 volt, amit Liverpoolban vettem. Én mindig is úgy gondolkoztam, hogy az elkövetkező tíz évben még zenét fogok készíteni, tehát szeretem böngészni az újdonságokat és ellenőrízni, mi is történik. És olyan szoftverekkel, mint az e jay magvan a remény arra, hogy rengeteg új előadó törjön be és olyan zenéket készítsen, ami engem is megihlet. Nem tudhatom, mit hoz a jövő, hiszen az én korosztályom még a gitáron és a tamburinon nőtt fel!

- Ha most kezdted volna, milyen technológiára számítanál?

- Amit nagyon szeretek az e jay -ben az az, hogy készíthetsz akár 10-12 dalt, sorba rendezheted, eljátszhatod egy partin és megremegteted a falakat. Ezt azelőtt nem tehetted volna meg. Ez nagyszerű. Senki sem kínált volna lemezszerződést anélkül, hogy először meghallgattak volna. Nos, az e jay erre képessé tesz téged. Minden attól függ, milyen messzire szeretnél eljutni. Úgy gondolom, a net az egyik legjobb dolog, hogy elérjünk anyagokat a világ minden részéről. A rádióállomások és a lemezcégek ragaszkodni fognak a Leftfieldjükhöz és a Prodigy-jükhoz, de míg azt mondják, hogy még többet akarnak hallani ugyanabból, nem igazán adnak lehetőséget az új arcoknak. Véleményem szerint az új kreatív generáció fel fogja robbantani a zenei piacot valamikor még a 21. században...

CARL COX

Született:

1962-ben Manchesterben. Gyerekkorát London déli részén, Carshaltonben töltötte.

Hatást gyakoroltak rá:

Chick Corea, Otis Redding, Herbie Hancock, the Crusaders, Elvis ...

Kedvenc lemeze:

Diana Ross: Love Hangover

1970: Nyolc éves korában már pörgeti a lemezeket családja szeme láttára

1976: Megkapja élete első lemezjátszóját és elkezdi tanulni hivatását.

1986: Brightonba költözik, éppen jókor -- a " House-robbanás " idején.

1988: Játszik a Shoom nyitóestjén; amely meghatározta a house világát.

1989: Elsőként használ három lemezjátszót a keveréshez a Sunrise-ban. 15 ezren kísérték ezt figyelemmel.

1992: Szerződést köt Paul Oakenfold kiadójával, a Perfecto Records-zal. Kiad jónéhány slágerlistás dalt, pl. az I Want You (Forever) -t és a Does It Feel Good to You -t. Megalapítja saját labeljét, a Worldwide Ultimatumot, valamint saját DJ managementjét, az Ultimate-et.

1995: Megjelenik első mixalbuma, a F.A.C.T.: Future Alliance of Communications and Technology.

1996: Első studiós teljes hosszúságú albuma: At the End of the Clishe.

1999: Megjelenik a Phuture 2000.

2000 Szilvesztere: Bondi Beachen partizik Sydneyben, majd átrepül a nemzetközi időzónán, hogy ő fejezze be a bulit honoluluban, Hawaii szigetén.

Most: Új albumán dolgozik, amely jövő év tavaszán lát majd napvilágot.

2000. október 18.