Armand Van Helden - Millenium Hits

Hiába működik olyan jól a zenei kategorizálás, egyre gyakrabban csúszik hiba az egyébként tökéletesnek tűnő rendszerbe. Lassan hozzászokunk a meglepetésekhez: Paul Oakenfold hip hoppal kezdi mixalbumát, Layo & Buschwacka hardhouse-t erőltet a Szigeten, az egykori dzsungelharcos T-Power pedig már jó ideje a Botchit istállóját erősíti... Stílusok jönnek, mennek, keverednek és fuzionálnak egymással, sokszor akár egy előadó zenei repertoárján belül is. Armand barátunk e muzikális csapongásnak a mintapéldája: ugyanolyan hidegvérrel és precizitással pakol össze egy kevésbé sikeres hip hop albumot, mint az évtized egyik legnagyobb klubhimnuszát; egyik pillanatban nyári alkonyokat idéző soft funk szerzeménnyel rukkol elő, a következőben pedig már horrorisztikus speedgarázzsal taszít a floorra. A kaméleon-életmódot már kölyökkorában elsajátította: a Légierőnél szolgáló apuci mindenhová vitte magával, elvégre "tapasztalatból tanul a gyerek". Armand mind a mai napig a változásokban és a változásoknak él, annak ellenére, hogy a 96-98-as időszakot a táncparkett-robbogató house átiratok periódusaként könyvelhetjük el. Nem is volt ember a talpán, aki nem kérte fel a bostoni fenegyereket egy-két remix erejéig, gondoljunk csak az olyan nagy nevekre, mint Goldie, Apollo 440, Trancesetters, NuYorican Soul, CJ Bolland, Wamdue Project - és a lista korántsem teljes. Azóta kihozott jónéhány funk-fenomenális maxit és albumot, lebokszolt egy masszív menetet Fatboyjal, és puritánként tömeggyilkolt.

Ennyi megpróbáltatás után a Rosszfiú elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő is hódoljon a "gréteszthitsz" őrületnek és az ezredfordulónak: csokorba gyűjtötte, és az Umbrella Records gondozásában megjelentette válogatott felvételeit, mely a túlságosan egyértelmű és enyhén szólva ötletszegény Millenium Hits címet kapta. A lemez tartalma azonban minden elvetemült Armand-rajongót kárpótolhat, mert a röpke 78 percben olyan mokkát kapunk az arcunkba, amilyet csak egy ilyen tahó b-boy tud adni. Ám mielőtt még teljesen kiütnénk magunkat, végezzük el a kisebbfajta életművet reprezentáló album analitikus szemügyre-vételét.

A Daft Punkot az akkori dance-színtér dobogójára emelő Da Funkkal indít a lemez, természetesen Armand átdolgozásában. Az eredeti, nyers felvételt gasztronómiai versenygyőztest meghazudtoló módon főzte át séfünk, finom funky hangzással megporciózva - plussz egy kiskanálnyi sample a Homework LP intrójából, és máris tálalásra kész az előétel.

A következő fogás már kissé rágósabb falat, Armand sötétebb oldalát is megmutatja. Habár a 2Future4U albumról a U Don't Know Me-t és a Flowerz-t díjazták csupán a rádiók és a DJ-k, azért a Rock Da Spot is megér egy misét, nem is akármilyet. Elektrós ritmusképlet, élőként ható dobhangzás, durva monotonitás, és minderre rátolva több kiló szkreccs. Akár a Trainspotting 2 soundtracken is elférne, Renton csoki-utazását illusztrálandó - de ne kalandozzunk el a szokásos menütől, ha már egyszer előre fizettünk.

Egy egészen különleges, a minőséget valamelyest megkérdőjelező egytálétel következik. Talán a Scorpions sem gondolta volna, hogy egyszer majd az ő feledésbe merült alkotásukat gyurmázzák át a valaha megszületett legtáncolhatóbb heavy metal darabbá. A Little Black Spidersszel ez is megvalósult... egy cseppet azonban keserűnek tűnik.

Breakdancers Call. Nem tagadom részrehajlásomat az ütemközpontú zenéket illetően, így nem is csoda, hogy szerintem ez a trekk magasról nézeget lefelé a többire. Először egy megmondóember közli, miért nem tudnak egyesek békében élni. Miután ezt háromszor megteszi, kezdetét veszi a legpozitívabb értelemben vett megőrülés: "I call breakdancers to the dancefloor" - ismétli egy perverz robothang, hogy aztán élő dob-improvizációval, a gonosz Pavlov-reflexet kihasználva megindítsák a nyáltermelődést a szájban. A kaja könnyen csúszik lefelé, mert tényleg annak látszik / hallatszik, ami. A dobok (vagy inkább egy dobos játékából kivagdosott sample-k hajszálpontos egymás után illesztései) megmaradnak, az imprót azonban felváltja egy instrumentális örvényként magával ragadó, fejbeverős bigbeat képlet, itt-ott megtoldva régi Run-DMC darabokra emlékeztető gitárriffekkel. Sorozatban kapjuk az édes, mazochista pofonokat. Mintha egy énekes és elektronikus gitár nélküli rockzenekar percussion-orgiát rendezne a színpadon... Adjatok egy szalvétát.

Fájdalommentes, megmosolyogtató zsírleszívás következik: beatbox helyett House Boxing. A hallható dobok és cinek szájból előcsalogatott hangok (a performance után a mikrofonokat kéretik tiszta kendővel letörölni!). Közben egy nő szenved valami iszonyatosan, őt talán nem kellett volna bevinni a stúdióba.

Sir Van Helden sosem tagadta, hogy a hip hopot jobban csípi mint a house-t, egyébként pedig egyik nélkül sem bírna élni. A Full Moon egészséges arányban vegyíti e két műfaj legszebb ízeit, plussz még egy kis jazzt, hogy a végeredmény egy igényes, seggrázós-csajozós partymuzsikában teljesedjen ki. Ezt a fajta, bulicsúcspontja-zenét talán még az átlag diszkóközönség is egészen jól (v)enné, ha a magyar vurstlidiszkósok nem lennének olyan beszariak, hogy legalább kipróbálás szintjén lejátsszanak egy-egy ilyen szerzeményt...

U Don't Know Me - ki ne ismerné ezt a tömény hedonizmust idéző, klubbereket igéző nyalánkságot? Szexi és kívánatos, mint a klipben felbukkanó, nagyseggű jenki amazonok. A sárga acidpofa meg simán elbújhat az őszinte, hatalmas vigyorok mögött, amit Duane Harden vokálja idézett elő két évvel ezelőtt a klubokban. Armand alighanem szintén vigyorgott, de ő már inkább az eladásokból befolyt zsetonmennyiség után, amiből aztán minden bizonnyal belegyűrt néhány ropogós bankót egy-két amazonbugyiba (Xéna black version 1.0).

A Koochy tipikus Armand-koktél: 80% vonósokkal és szkreccsekkel felruházott headfuck house, 20% electro keverék, melyre a szerző maga rappel. Az alaprecept Gary Numan electro pop klasszikus "Cars" című felvételéből lett lenyúlva.

Itt a klubfelfújt, a Watch Your Back. Pumpin house, kibuggyanó reverse lábdobok és behabzsolásra váró női hangok. Csak a szádat töröld meg utána, gyermekem. Meg a homlokodat, mert ölég rendesen megizzadtál, hallod-e.

Klasszikus, 1988-as New York Sound Factory ízű house-ínyencfalatokkal is meg kell birkóznunk, Hybridz fantázianév alatt. A körítést Armand és cimborája, Roger Sanchez hangja adja, akik most nem a samplert, hanem a mikrofont kapták a kezükbe. A végét már nem bírják ki röhögés nélkül, Roger vidáman osztja, hogy "I'm too sexy for my bodiiiieee…."

Szájharmonika. Kereplő. Basszusgitár. Konga. Swamp Thing. Gyorsan tovatűnő aroma.

Gyomorideggel és középfül-gyulladással küszködők most álljanak fel az asztaltól, kedves egészségükre. A Phreeknik egy torzított bassdrum és egy breakz-loop elegye, melyet hidegvérrel szakít meg a második perc után az idegbeteg hujjongatás, később pedig egy még pszichotikusabb, talán a Farkasember torkából előkapart hangfoszlány. Ha remeg a gyomrod, nyugodtan dobd ki - benne van az árban. Egyébként fincsi, csak tudni kell az ízlelés módját.

Desszertnek és egyben záró felvételként a Psychic Bounty Killaz került fel a korongra. Nem összekeverendő az azonos című, DJ Sneak-kel közösen készített 97-es csemegével: ez most Armand séf napi ajánlata, bohókás vonósokkal, filteres basszusokkal és dinamikus house ritmusokkal. És ha mindez nem elég? A Repeat (Repeta?) gomb megnyomásával ismételten fogyasztható a menü. Felár nélkül.

Phreak

2000. november 18.