Bad Company - Digital Nation

Hol voltak, hol nem voltak, voltak nagy kezdőjátékosok a dobbasszus szcénában. Trace, Grooverider, Fabio, Fierce, Andy C, majd pedig a dubplate-bástyákkal körülvett második generációs elit is vidáman irányítgatta a dolgokat a Királyságban mindaddig, míg 98 tájékán jött két rookie, akik összerondítottak mindent. Szemtelenül beleköptek a felsőbbévesek levesébe, ráadásul még a húsosfazékhoz is odapofátlankodtak, és rögtön egy jókora adag csülköt martak el maguknak. Az angol helyzetet ismerve azonban elképzelhető, hogy mindez jó előre le lett beszélve - mindenesetre mindannyiunknak jót tett, hogy a Virus-őrület után ismét egy újabb, kissé primitívebb, ám mindenképpen eszelősen jó hangzásra varrogathattuk meg otthon a kényszerzubbonyt. A magyar közönség persze szépen lassan megkattant, és exponenciális függvényt öltve növekedett a BC-rajongótábor, ahogy sorra születtek az újabb és újabb remekművek. Ma pedig már ott tartunk, hogy a drum & bass szóösszetételre többeknek nem a régi nagy nevek, hanem a Bad Company villan be, de olyan reflexszerűen, hogy a Nine hullámzó basszustémájához képest Pavlov csengettyűi semmit nem érnek. Ám valljuk be, a sikerek ellenére nem volt minden ilyen szép és road movie-ba illő: egy idő után unalmassá váltak az egymáshoz oly hasonló szerzemények, az intro-felvezetés-kiállás-megőrülés-levezetés téma más producereknek is követendő sablonná vált, elvesztünk a ködben. A tavalyi év első felében aztán kijött a várva-várt debüt album, az Inside The Machine. Ám hiába a sok táncparkettre szögező snare drum, hiába a Brain Scan megváltást jelentő tüdőszaggatója, a 72 perc lejárta után nem éreztük, hogy ez volt a nagy durranás. Hallottunk egy DJ központú, koncepció nélküli reszelős albumot, és kész. Kedélyek csillapodtak, sznobok lenyugodtak, Fresh és Vegas november 18-i Vigadós bulijára pedig harmadik alkalommal is hihetetlen embertömeg vonult ki. Történt mindez két nappal azután, hogy megjelent - egyelőre még csak bakelit formátumban - a második nagylemez, a Digital Nation.

Nos, ha valamire rá lehet fogni, hogy igazán változatos, sokszínű, különböző hangulati dimenziók között utaztató album, akkor ez az. A fiúk szemmel láthatólag / füllel hallhatólag letisztultak, elhagyták a jól bevált formulákat, és nem is estek abba a hibába, hogy egy órán keresztül ugyanazokkal a hangokkal, struktúrákkal és zenei hatásokkal játszadozzanak más-más módon (emlékezzünk csak Dom+Roland 'Industry' című albumára, mely hiába oly egyedi, ez az egyediség a változatosság rovására ment). További pozitívum, hogy a megfelelő időben bármelyik trekk lejátszható egy dobbasszus bulin, és mivel itt nem csupán arra figyeltek, hogy a vinilistáknak egyszerű legyen a keverés, a home listening is szóba jöhet. Sőt, szinte kötelező. És most pedig fókuszáljunk rá az egyes zenékre...

A címadó Digital Nation enyhén elszállt, sokat sejtető intrója szerencsére(?) nem húzódik el sokáig, a cinek után rögtön ütnek a dobok és a főmotívum. Ez utóbbi a tipikus BC hangzás ismeretében szokatlan és meglepő, ám az újdonság ereje csakis pozitív gondolatokat képes ébreszteni az emberben. Leránthatjuk hát a leplet: némi trance jelleg jelenik meg már a felvezető zenében, melyet zseniálisan vegyítenek a tech-dobokkal. Bukemre is asszociálhatnánk akár, ám itt nem chillezésről és terjengős szőnyegekről van szó, hanem arról, hogy felkészítenek minket arra az alattomos támadássorozatra, mely a mozgáskoordinációs képességeink ellen irányul majd az album hátralevő részében.

Dream Thief - tökéletes címválasztás, én hallgattam már este, hát valóban nem egyszerű elaludni alatta :) Az LP egyik legbetegebb számáról van szó: csapongó, félhomályba vesző ritmusok közé úszik be egy-két konga és gyerekgyilkos basszus, aztán kicsit lenyugszunk. A finom hangulatú úsztatást azonban ismét kettétörik a neurózisban szenvedő hangszínek, képzeletbeli mozivásznon Freddie Krueger tisztítgatja vaskörmeit... Harapdálnak a mélyek, már-már követhetetlen és táncolhatatlan a ritmus. Az elhaló női hangfoszlányok tanúskodnak arról, hogy Freddie ismét megvadult. Pattognak a hajszálerek...

Kellemesen melodikus női vokállal indít a Breathe, bár a levegőnk lassan elfogy az ugribugri alatt, mert egy perc elteltével már izzik lábunk alatt a talaj. A szoftosabb hangszín itt is felüti fejét, ám a súlyosan remegő bassline ezt is kenterbe veri. Újra és újra felcsendül a régi nyarakat idéző női hang, és mire véget ér a pörgés, már kétszáz kilométerre sodródtunk a virtuális tengerparttól...

Külön bejáratú kedvencem és az egyik legjobban pulzáló partyzene az Infinity. Kis dob-felvezetés után rejtélyes, kísértetkastély-hangulatú zenei háttér mellett Megmondóember közli velünk, hogy létezik egy ötödik dimenzió, ahol ismeretlen az idő fogalma, aztán kicsit titkolózik is. Hangok deformálódnak, tér görbül... Ez a "Twilight Zone". Előmászik a professzionálisan idegtépő dallam egy beteg hangszínben testet öltve, lassan belénk fúrja magát, parazitaként növekszik... Növekszik, majd berobbannak a teljesen kikészítő tech itch-re emlékeztető dobok, kezdetét veszi a súlyos metamorfózis. Vigyorgásra kiképzett arcizmaink önálló életet élnek. Testek vibrálnak a hangfalak árnyékában, ez már nem csak szimplán egy új évezred, ez maga a fizikai törvények megszegése... Fenomenális tudatzavar.

Bakter brotha háza nem indul sehová, de a Night Train közeledik. Eleinte csak a fénycsóvák látszanak, majd a zakatolás is át-átszűrődik a messzi távolságból. A sebesség felmérhetetlen, kis idő elteltével teljes súlyával és irtózatos basszusával száguld át a középfülön. Ha ezt túlélem, ígérem, többé soha nem fogok jegy nélkül utazni tömegközlekedési járművön.

A Crucifixionnál nem szórakoznak sokáig bedkampeniék, a szám nem is az elején, hanem a közepén kezdődik. Igazi keresztrefeszítés: csattogó percussion-minták után bugyborékoló effektek, majd szokás szerint fejletépés és mélynyomó-gyötrés van műsoron. Mazochisták vagyunk, hisz ezek a kínok csak az örömérzetünket növelik...

Hysteria - A finoman hullámzó, dallamos kávéházi kezdésbe szól közbe egy - természetesen torzított - basszus, átadva a terepet a magyar nyelv ereszkedő hanglejtéséhez hasonlatos főtémának. Akár kijelentő mondat is lehetne, mi jámbor hallgatók azonban inkább felkiáltunk. Egyszer, kétszer, ezerszer... Trenszes megnyilvánulás megint befigyel, de ez a relatíve finomnak nevezhető zene mindössze előfutárként szolgál a következő trackhez, mely a ...

... Toxin nevet viseli. A kis szélhámosok megint keresztbe raknak az elvárásainknak, mert a kezdeti sirályhangok után közel sem káfédelmár következik. Olyan nagyon ugyan nem tesz tönkre minket ez a méreganyag, igazán okozhatna durvább tüneteket is, persze azért még így is nagyon tarkón csapja az átlagos hétvégi dzsungelfiát.

on Of Nitrous - Erről igazság szerint elég lenne ennyi: "uuuuuaaaaaooohhh". Én azonban igyekszem tiszteletben tartani mások epekedő érdeklődését, ezérrt elmondom, hogy szerény bejáratott véleményem szerint az Infinity mellett EZ a másik legvastagabb zene az albumon. Az Inside The Machine-ról már ismert, többszöri katarzis-élményt okozó Nitrous folytatása ez: a nyitány szintén egy ősi hardcore szintipötyögés, amire néhány másodpercen belül rádurran az abszolút élő hangzással operáló old school amen dobképlet. Back to the roots, mondhatnánk. A cirka öt és fél percben szinte magunk is átéljük a szcéna születését... Töredéket kapunk a Nitrous bassline-ból, aztán feltépi az ajtót a kémiai anyag kisfia, aki még durvábban oltja belénk a világteremtő őser(d)őt: élünk még egyáltalán?... Tömény ez gyerekek, nagyon tömény. Basszustartalom 95 %.

Navajo - Legalább annyira misztikus darab, mint amilyen a címe, mely egyéb iránt egy feledésbe merült észak-amerikai indiántörzs neve. Azt mondják, az ember lelke az álmodás pillanatában különválik a testtől, és soha nem ismert tájakon barangol... Elmosódnak a körvonalak, tudatmódosító nélüli tudatmódosítás átélése... Az Aphex-féle Windowlicker szétcsúszott női hangjaihoz hasonló kultikus vokáldarabkák szelik át a csendet. Na meg persze a két elmaradhatatlan, életet jelentő vegyület: a Dob és a Basszus...

A CD verzió minden valószínűség szerint februárban kerül a boltokba, ezen további négy (bonus) track is helyet kap, melyek a bakelit változatról lemaradtak. Kellemes megőrülést a Rossz Társaság Jó Törtjeihez!

phreakshun

2000. december 23.