Ed Rush & Optical - The Creeps LP

A 2000-es esztendő nagyon erős volt törtütemileg. Külföldön új tehetségek felbukkanása (Teebee, Cause4Concern), itthon pedig masszívan fejlődő szcéna jellemezte azt a periódust, melyet sokan nemes egyszerűséggel a drum & bass éveként emlegetnek. Igazi tanítók - Matrix, Loxy, Adam Freeland, EZ Rollers, BLIM - jártak nálunk, megszületett az első hazai dnb release, a bulikon elférni is alig lehet - kérdezhetnénk is akár: lehet ezt egyáltalán fokozni? Természetesen igen. A legendás páros, Ed Rush és Optical ugyanis tökéletesen időzítve, mintegy a XX. Század zenei eredményeinek megkoronázásaként, piacra dobta új nagylemezét, a Creeps LP-t.

Biztos vagyok benne, hogy a két tagot nem kell senkinek bemutatnom. A 98-as Wormhole (VRS001LP) sikere óta mindenki tudja már, hogy a Virus hangzás garancia a minőségi techstepre, és ettől kezdve minden dzsungeldiszkós lemezládikájában rendre ott voltak az újabb és újabb kiadványok. A Gas Mask (VRS005) okozta tömeghisztéria után pedig újabb meglepetést okoztak Eddiék: A hetes sorozatszámot viselő kiadványon már lassabb ütemekben és érdekes, letisztultnak hitt hangzásban gönyörködhettünk. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez csak afféle pihenősdi részükről: a Creepsen ugyanis ismét az előző album hangzásvilágába ütközünk. Persze nem akárhogyan: fejjel, egyenesen előre...

"Consumin'. Manifestation. Consumin'. No hesitation. The mindcreepaz, the soulseekaz..." Ryme Tyme, az Egyesült Királyság ma már producerként is tevékenykedő ceremóniamestere meséli el a nyájas hallgatónak az album ars poeticáját. Nem beszél mellé, egyenesen a pofánkba vágja, hogy ők bizony mindig és mindenkor jó helyen és jó időben voltak, és hogy készüljünk fel a lehető legalaposabb pszichiátriai kezelésre. A két feketeöves dnb guru ugyanis lassan, de következetesen mászik majd bele az elménkbe. Ezen persze mi nem csodálkozunk, hiszen már annyiszor megtették ezt velünk. Resurrection. Ismét támad a psycho kommandó.

A Creeps megadja az alaphangulatot. Semmi szentimentális melódia, semmi érzelgősség. Matt és Ben nem hazudtolták meg önmagukat: nyers hangokkal izzítanak, ami természetesen végigkíséri az agyunkon át vezető turnéjukat a 60 percen keresztül. Jellegzetes, hömpölygő, ámde felettébb rideg Virus bassline tör előre, egyszerre van jelen fagyhalál és harmadfokú égés veszélye.

White Lightening. Leszálltunk az alvilágba. Valljuk be, gyönyörű ez a pokol. A folytonosan visszatérő női sikolyok ugyan nem erről árulkodnak, de ez minket, tapasztalt Maugli klónokat nem riaszt vissza. Fehér villámokat szórnak fentről, de mi nem akarunk visszatérni a való világba. Miért is akarnánk, hiszen egy hang is arra buzdít: "do what you want..." A háttérben alig hallható acid rotyogás, talán éppen egy nosztalgiadiszkóst főznek.

Checkout Time. Ha nem is éppen egy halálra ütős trekk, azért mi csak egyeztessük óráinkat. Indul a játék - határok nélkül.

Pacman is itt van velünk a pokolban. Nem volt neki elég az, hogy egész életében kis apró pontokat kellett fogyasztania primitív labirintusrendszerekben, most bűnhődik, mert ezzel az életvitellel túl sok kiskölyköt csábított a játéktermekbe. A lemez legőrültebb, legdinamikusabb basszustémája büntet is keményen, isteni (ördögi?) ez az úthengerjáték, adjatok még zsetont!!!

Cinek és énekfoszlányok valami soulból - a Reach Out kezdődik így. Nem esünk hanyatt, nem dobjuk el az agyunkat, nem hullik le az állunk, de mindezekre a tevékenységekre csak azért nincs időnk, mert el vagyunk foglalva a gerinc-centrikus esőtánccal.

Miután a drum & bass a néhai rock & roll elektronikus formába öltött manifesztációja, a Rock Tha House návválasztáson igazán nem húzhatjuk fel magunkat. A zenei struktúra itt-ott a Matrix által képviselt visszafogottan agresszív vonalra emlékeztet, talán Jamie Quinn tényleg belopózott a stúdióba, és míg a bátyus tekert egyet, addig ő belekontárkodott a hangszínekbe. A lebegős effektek és a torzított bass persze ismét csak a Virus védjegyet erősíti, a címadó sample pedig jó sokáig behurkolódik...

Greed. Filterezett-vokóderezett-nemtudommiveleffektezett női ének reszket az éterben. Szépen kidolgozott dobok dobbannak, majd a hozzánk oly közel álló mélyek... A vokális rész újra és újra felbukkan, és úgy cseng, mintha a világ egy távoli részéről szólna. A smirgli sound aztán újra észre térít (világítós gumit vegyél, ha földönkívülivel kefélsz - feeling).

A Flightpath a stúdióbolond Optical személyes kedvence. Kissé talán el is üt a többi kompozíciótól: az acid gargalizálás már DJ Reality népszerű Detroit Blues-ában is nagy őrjöngést váltott ki a táncparketteken, vírushordozó barátaink pedig bizonyára túlszárnyalják sikerét. Hogy miért is vagyok ebben ilyen biztos? Csupán azért, mert a másfél perc után felzúgó szubbasszus számomra sem volt más, mint szerelem első hallásra. Ha a plafonunk öt centivel közelebb lenne a padlóhoz, most súlyos agyrászkódással vinnének a balesetire.

Fastline - Az egykori irodalomtanárom most repesne örömében, milyen szép, keretes műről van szó. Emszízős nótával indított az album, és azzal is fejeződik be. Ryme haver elszopogatta az utolsó negrót, és ismét mikrofont fogott a kézbe, csak hogy ecsetelje még nekünk a dárenbéz előnyeit. "The VIRUS cool and untouchable like you can fuck!" Chill ember, értünk mi a szóból.

Konklúzió: első hallásra ugyan nem fogott meg annyira az album mint ahogy azt elvártam volna, de ez mindössze csak pocsék hozzáállásomnak volt köszönhető: egyrészt ez a matéria kimondottan bulianyag, másrészt pedig mindannyian tudjuk, hogy a party-5000W vs. otthon-minihifi vetélkedésből ki kerül ki győztesen. Azóta volt szerencsém nem egy zenét bulin is hallani, és valóban elementáris erővel adja elő magát. A basszusok nem reszelnek és darálnak, nem annyira elkülöníthetők, inkább organikusan olvadnak a többi hang közé. Nem maradnak el a professzionális future-effektek sem, és a nem végletekig agresszív szólamok miatt talán a tinik sem fognak annyit vicsorogni a partykon. A CD változat pár hét múlva a lemezboltok polcain.

phreakshun

2001. január 30.