Ez a nyár is elmúlt - Frankhegy, 2000.09.29 - 30.

Idilli környezet, panoráma, nyolc helyszín. Mi kell még? Nekünk csak ennyi, így elindultunk, hogy elbúcsúzzunk a 2000-es nyártól.

Kétnapos buli. Már ez jól hangzik. Ha hozzátesszük azt is, hogy a Frankhegyen, akkor már sok mindent elárultunk. Első nap, silent night. Nyugis, ambient zene, ez még csak az előfutára volt a szombatnak, az igazi pörgésnek: Bulibuszok indulása a Moszkváról, ez jó, a sofőr biztos tudja merre kell menni, hát bízzuk rá magunkat. El is vittek minket egy darabig, de nem végig. Választhattunk, megteszünk négy kilométert hegynek felfelé, töksötétben, vagy kifizetünk még száz forintot, és akkor kapuig visznek minket egy mikrobusszal. Bár ez a lehetőség nem mindenkinek adatott meg, mivel a másik bulibusz a KFKI-hoz vitte a bulizni vágyókat, de mivel az ottani kisbusz lerobbant, még jó háromnegyed órányi gyaloglás várt rájuk. De megérkeztek ők is, és csak ez számított. A hogyan mindegy volt, csak ott légy. A bejutás kicsit hosszúra sikerült, kb. fél órát kellett sorba állnunk, mire azt mondták: ok, mehettek. És visszanézve részvéttel gondoltunk a mögöttünk állókra, mert a sor csak vagy háromszor volt hosszabb, mint amikor mi beálltunk oda. Látszatra nem volt nagy a tömeg, de a sötétség sok mindent és mindenkit elrejtett. Nyolc helyszín, ahol a legkülönbözőbb stílusok mozgatták az embereket. Ami kifejezetten hasznos volt, mert időnként úgy tűnt, mintha "picit" hideg lenne. Akiknek nem volt kedvük táncolni, azokat várták a melegedők, a tüzes hordók, a tábortüzek. Néha az eső is csepergett, na nem nagyon, szerencsére. Az idő repült, úgy éreztük, még csak most jöttünk ide, és már hajnal négy óra volt. Néha tettünk egy-egy kört, hogy hol milyen zene szól éppen, de a végén mindig ott kötöttünk ki, ami a legjobb volt szerintünk: a d'n'b. Hogyha a zene már nagyon lefárasztott bennünket, olyankor elkezdtük a csillagokat keresgélni az égen, ami nem is volt olyan egyszerű, tekintve hogy köztünk és köztük - hívatlan vendégként - felhők tornyosultak. Aztán időnként le-le esett mellénk egy-két "felpörgött" állapotban levő partyzán, néha tudták hol vannak, néha nem. Végül is megérhető, bár ezzel a rend őrei nem értenének egyet. Legyen nekik is igazuk. Legyen mindenkinek igaza, aki ott volt, a hétvégén, mert az idei "nyár" talán legutolsó durranásán volt ott. Igazán ez az a party, amiről nem lehet írni. Amit nem lehet szavakkal kifejezni. Amin ha ott voltál, tudod milyen, ha nem, akkor pedig felesleges. Akkor csak annyit mondhatunk, hogy a legközelebbire szedd össze magad, és menj el.

Azoknak a buta ausztráloknak Sydneyben nem szólt senki, hogy később kezdjék a vízilabda-döntőt, mert itt Magyarországon Frankhegy van, a frankhegyiek viszont tudtak a döntőről, úgyhogy egy kivetítőn lehetett nézni "fiainkat", ahogy nyernek. De haza is lehetett menni, és - bocsi minden sportrajongótól - mi ezt választottuk. Elindultunk olyan fél hét körül, mert nem bírtuk tovább. Elfáradtunk. Kisbusz már sehol, de nem érdekelt, a négy kilométer lefelé mégis csak más, mint felfelé. Nyolcas busz persze előttünk ment el, de így legalább láthattuk egy frankhegyi irányjelző tábla megdicsőülését, amint elindult, kézben, egy kollégiumi szoba felé, hogy ott hirdesse: véget a nyár utolsó frankhegye, véget ért a nyár is.

- sz -

2000. október 2.