SMITH & MIGHTY

Ha egy zenészkülönítmény arra vetemedik, hogy ismét kiadja egy régebbi albumát, annak bizonyára jó oka van. Rob Smith és Ray Mighty, a bristoli hangzás neves képviselői tettek így legutóbb Bass Is Maternal című debütáló nagylemezükkel, mintegy retrospektív áttekintést nyújtva arról, mit jelentett akkoriban sound systemekkel népnevelni... Az újfent kiadott album kínált megfelelő apropót ahhoz, hogy bemutassuk az időközben trióvá fejlődött csapat nem túl szerencsés, ámde sokak számára inspiráló erőként ható pályafutását.

A Smith & Mighty sztorija rendkívül szoros kapcsolatban áll szülővárosuk, Bristol zenei történetével. Rob és Ray egy évtizede már olyan zenei úttörők közt cseperedtek, mint a Massive Attack, Tricky, Portishead és Roni Size - jobbat nem is kívánhattak volna. Ámde a kedvezőtlen körülmények bejátszása nem tette lehetővé számukra, hogy a potenciális lehetőségeket kihasználják, így mialatt az előbb említettek a világhírnévig jutottak, ők még csak meg sem ízlelhették a siker ízét. Hiába gyakoroltak vitathatatlanul nagy hatást a 'Bristol Sound'-ként emlegetett füstös-groovy hangzásvilágra, Smithék kénytelenek voltak hosszú ideig a háttérbe húzódni, és csendes szemlélőként figyelni a történéseket. Néhány kiváló 12 inches kiadvány és első albumuk, a Bass Is Maternal különleges, ezoterikus zenei örvényeinek ellenére is úgy látszott, a nemzetközi áttörés korántsem fog bekövetkezni. Az első reménysugár igazából csak 1998-ban villant, amikor a népszerű DJ Kicks mixsorozat részére elkészítették a saját maguk által válogatott és kevert hangzóanyagot. Tulajdonképpen igazságtalanul, de ez tette őket nemzetközi szinten is igazán ismertté és elismertté. Mindehhez azonban kellett valami. Valami, ami közel húsz évvel ezelőtt bontakozott ki egy angliai kisvárosban, és vált a későbbiekben mitikus jelentőségű underground színhellyé...

A nyolcvanas évek közepén St Paul vonzáskörzetében beindult egy aprócska, egyelőre még olajozatlan gépezet. Működtetői olyan nagyszerű DJ-k voltak, mint a későbbi Soul II Soul alapító Nellee Hooper, Miles Johnson, valamint Grant & Mushroom - ők alkották a Wild Bunch-ra keresztelt csoportosulást. Sound systemeken nevelkedett zenei alkotóelemekből - fusion, dub, reggae, soul és hip hop - kitenyésztettek egy sajátos, saját maguk által 'melt-in-your-mouth'-ként definiált hangzást, mely később legendává érett, és azóta Bristol Soundként emlegetik. Aztán a lemezlovas tevékenységen túllépve, egyre inkább a saját zenék készítésének gondolata lelkesítette őket, végül a Wild Bunch első felvétele (Look of Love) mint helyi underground sláger vált ismertté. A második bristoli csapatot bizonyos Rob Smith és Ray Mighty jegyezte, akik a '3 Stripe' elnevezésű hangrendszerrel taroltak már akkor, amikor a mai top lemezlovasok többsége még csak a napköziben búgócsigázott. 1987-ben kiadták a Burt Bacharch-féle Anyone (Who Had A Heart) újragondolt változatát, ezt pedig rövidesen a már saját labeljük alatt megjelentetett Walk On By követte. Zenéikből nem hiányozhattak a puha, láthatatlan takaróval melengető basszusok és a lélekkel teli, finom vokálok, ezek az összetevők pedig képessé tették őket arra, hogy megleljék a siker felé vezető utat.

1989 végén a rövid életű Fresh Four - melynek az akkoriban még csak 17 éves Krust is tagja volt - felvételének, a Wishing On A Star-nak is Smithék voltak a producerei, és ezzel kezdetét vette az öt éven át tartó ismerkedés a ropogós zöld papírokra éhes Szörnyeteggel, a brit zeneiparral. A Wishing On A Star óriási sikere után különböző lemeztársaságok élénken kezdtek érdeklődni a bristoli talentumok iránt, ők azonban kapásból az első fordulóban elutasították Richard Bransont, a köztudottan profitvadász Virgin egyik vezető személyiségét, mondván: "Egyszerűen nem tetszik a stílusuk, és az, hogy Margaret Thatcher úgy beszél róluk, mint ideális üzleti nagyvállalatról. Tutira a punk múltunkkal akarnak majd kezdeni valamit. De abból nem esznek." A London Records-szal kötött megállapodásuk azonban katasztrofális következményekkel járt: a kiadó egyszerűen nem tudott zöldágra vergődni a fiúk downtempo törekvéseivel abban az időben, amikor egész Anglia a pumpáló house és techno lázában égett. Azóta az ominózus anyagot úgy emlegetik, mint Bristol legnagyobb elveszett albuma... A továbbiakban valamennyi világra jött Smith & Mighty szerzeményt az érdeklődés teljes hiánya övezte a kiadó részéről, és többségük soha nem is került kiadásra.

Miután a London Records-szal kötött szerződésük lejárt, saját labeljüknél (More Rockers) megjelent első lemezük, a Bass Is Maternal 1995-ben látta meg a napvilágot. A szerencsétlen, amatőr disztribúció miatt az albumot mindössze a hűséges rajongók vették, és csupán a jószándékú pozitív kritikák vigasztalták a párost. Következő, afféle feszültségoldó lépésként nekiálltak ápolgatni a More Rockers projectet az újonnan beszállt harmadik taggal, Peter D. Rose-zal. Földrengető breakbeat és drum & bass felvételeket ütöttek össze, melyeket olyan producerek kaptak fel és tettek magukévá egy-egy remix formájában, mint Roni Size és DJ Krust. Innentől számítjuk a "Bristol Jump Up" térhódítását...

A Bass Is Maternal azonban felejthetetlen marad. Ritka az olyan album, mely hat év távlatából is ilyen elementáris erővel hatol be a középfülbe, onnan pedig egyenesen az emberi tudatba. Képzeletben a jamaicai tengerparton ülünk az éjszaka közepén, a telihold tragikomikus arca mosolyog le ránk, a víz pedig dub visszhangok mintájára fodrozódik, Smith és Mighty végeláthatatlan utazásra visznek minket az édes nosztalgia szárnyán... Minden egyes felvétel egy külön kis sztori: a Jungle Man Corner régi Palotai szetteket idéz a bugisabb fajtából, a Closer füstös-szomorkás dub szónoklat, a Time még az időt is megállítja a vérbő funk vokállal, a Yow He Koh pedig egy csodaszép chill utazásnak is lehetne az egyik állomása. Hatvan percnyi melankólikus elszakadás a hamis fényű világtól, bűn volna kihagyni.

"Won't make you sound, won't say you words...
Just gonna stay here forever...
And feel the deepest emotions..."

(Smith & Mighty - Time)

Phreak

2001. február 16.