PORTISHEAD - zenepszichológiai esettanulmány

Hiába a sok végigvigyorgott éjszaka, hiába a számtalan napfényízű muzsika, még a leghedonistább életvitelt folytató party animálra is gyakran jönnek sötét hangulatok, melyek szinte kiáltanak a megfelelően komor zenei aláfestésért. A tavasz beköszöntével ez a befordulósdi remélhetőleg egyre kevesebbszer fordul elő, mindenestre az Umbrella Records mégis úgy döntött, hogy növeli a depresszióban nyüglődők arányát: az Armand Van Helden kompiláció után piacra dobta a Portishead-féle Millenium Hitset. Akárhogy is nézzük, ez bizony épp elég ürügy egy Portishead biográfiához.

Ha nem is a Portishead találta fel a trip-hopot, bizonyosan az elsők között voltak akik népszerűvé tették e műfajt, különösen Amerikában. A Massive Attack Blue Lines-án domináló elasztikus ütemekhez hasonlóan ők is vontatott, belassult ritmusokba bonyolódtak, melyekhez finom jazz, acid house és filmzenei hatások hozzáadásával kialakították azóta már felismerhetővé vált, jellegzetes hangjukat: atmoszférikus és sötét, mégis ellenállhatatlan vonzerővel bíró zenei világot teremtettek. Sosem voltak olyan avantgardisták mint Tricky, és nem is kötődtek annyira a dance tradíciókhoz mint a Massive Attack; ehelyett emlékek felidézésére és távoli asszociációkra késztető, pseudo-cabaret popdalokat írtak, experimentális elgondolásaikkal és trip hop ütemeikkel pedig ügyesen kiforgatták alapjaiból a kötött struktúrákat. Ennek ellenére, illetve éppen emiatt, széles közönséget nyertek meg maguknak: nem csak az elektronikus zene elkötelezettjei, de az alternatív rock hívein túl a legkülönbözőbb irányzatokból is sokan érdeklődéssel fordultak a Portishead depresszív hangzásvilága felé.

1994-es debütáló nagylemezük, a Dummy megjelenése előtt a trip hop műfaj még nem volt széles körben elterjedt, az album mégis nem várt sikereket indukált Nagy-Britanniában: a szaksajtó év végi összesítései és közönségszavazatai alapján az elsők közé választották be őket, ráadásul közel 140 jelöltet maguk mögé kényszerítve még a magas presztízsértékkel bíró Mercury Music Awardot is elvitték. Amerikában szintén nagyot dobbantottak underground szinten, az Államokbeli turnéjuk megkezdése előtt már 150 000 felett járt az eladott lemezek száma. A Dummy sikerét követő két évben törvényszerűen megjelentek a profitvadász stíluslopkodók, de a Portishead tagjai továbbra is csendben és szerényen, ám felettébb serényen munkálkodtak a stúdióban második albumukon.

Aprócska kompániájuk a több elektronikus zenei élharcost is kitermelő Bristolban állt össze, 1991-ben. Magukat arról a nyugati halászfaluról nevezték el, ahol a csapat egyik fő mozgatórugója, Geoff Barrow felnőtt. A megalakulás előtt Barrow főállásban szalagokat szeletel a Coach House stúdióban, és ő kínálja teával a két munkafázis között megpihenő zenészeket is - így történik, hogy hamar megismerkedik a Massive Attack alaptagokkal. Nemsokára már Trickyvel együtt készít egy rappelős cuccot a Sickle Chell jótékonysági albumra, majd Neneh Cherry Home Brew című lemezén is közreműködik mint producer - noha a közös termésből csupán a "Somedays" kerül fel a lemezre. Mire a Portishead projekt létrejön, már komoly tekintélyű és tehetségű remixerként tartják számon a szakmán belül: Primal Scream, Paul Weller, Gabrielle és Depeche Mode felvételek szerepelnek átdolgozásai között. Az előadásmódjában a világ egyik legkarizmatikusabb énekesnőjével, Beth Gibbonsszal - lám, milyen keserű a sors - a helyi munkanélküli központban ismerkedett meg 1991-ben. Apránként ráeszméltek, hogy nagyjából egy rugóra jár az agyuk, így közös elképzeléseiket latba vetve nekigyürkőztek a közös munkának: ekkor még ők maguk sem gondolták, hogy a siker felé vezető út első alapkövét fektették le. Mindazonáltal jól jártak egymással: Geoff zenekar-alapítási álma lassan megvalósulni látszott, Beth pedig végre gudbájt inthetett azoknak a füstös puboknak, amelyekben addig szólózott. Az elkövetkező években a zeneírásba gyakran bekapcsolódott a jazzgitáros Adrian Utley is, aki azelőtt Big John Pattonnal és a Jazz Messengers különítménnyel játszott együtt.

Mielőtt még belebonyolódtak volna bármilyen lemezkiadásba, a kezdeti Portishead leforgatott egy fekete-fehér szürrealista kisfilmet 'To Kill A Dead Man' címmel, mely őszinte tisztelgés volt részükről a hatvanas évek kémfilmjei előtt. Barrow és Gibbons is megvillantották színészi képességeiket, a Go!Records azonban elsősorban nem emiatt, hanem az ugyancsak általuk készített soundtrack eredményeképpen figyelt fel rájuk. Portásfejék bólintottak, és a nyár leköszöntével le is szerződtek a Go!Records-hoz, nem sokkal a döntő lépés után pedig kiadták a Dummy-t. A hangzás tökéletesítéséhez hozzájárult a dobgép- és dobspecialista Dave MacDonald, valamint Utley, aki végül is összeállította a csapat végleges felállását.

Barrow és Gibbons egyaránt médiafóbiában szenvedtek - a vokalista hölgy kategorikusan visszautasított minden interjút -, aminek egyenes következményeként az albumot sem kísérte túl nagy érdeklődés, csupán egyes mindenre odafigyelő brit zenei hetilapok zengedeztek dicshimnuszokat a lemezről és az arról kimásolt két maxiról (Numb és Sour Times). A Go! és a Portisbrigád a lanyha fogadtatás után hamar észbe kaptak, és hamarjában összedobtak egy okos marketing-stratégiát, amelyet a zenekar atmoszférikus videóira alapoztak, és ez végre kiváltotta a várva-várt visszhangot. Az olyan nívós zenei magazinok, mint a Melody Maker, a Mixmag, és a The Face, gondolkodás nélkül a Dummy-t nevezték meg az 1994-es év albumaként; a Glory Box a 13. helyen landolt anélkül, hogy rádiókban akár egyszer is játszották volna, a Music Television pedig ezzel egyidőben folyamatosan kezdte játszani a Sour Times-t. Sikereik megkoronázásaként a Blur, az Oasis, a Suede és a Pulp elől kaparintották meg a Mercury Prize-t, a Top40-be való befészkelődésük nyomán viszont akaratlanul is belefolytak a mainstream zavaros vizébe.

"Tíz év alatt tíz album - minimum!" - nyilatkozta egyszer Barrow, ám ezzel enyhén lemaradt, hiszen a második nagylemez (Portishead) csupán 1997-re nyerte el végleges, kiadható formáját. Egy esztendő elteltével kijött a PNYC is, de azóta ismét mély hallgatásba burkolóztak a szuicid trip hop inventorai. Aki mégis elmulasztott akár egyetlen mozzanatot is a Portishead eddigi munkásságából, annak elérhető a Millenium Hits - e válogatott szerzeményekből álló lemez méltón reprezentálja azt a Beth szívfájdító melódiáival körbefont éteri világot, melyen már sokezren fakadtak sírva szerte a világon. Kizárólag érzelmi terminátoroknak ajánlott.

Phreakman

2001. április 11.



Click to Visit

HÍRDETÉSEK



FÓRUMOK

Trance
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster