Monsters of Metal

Bécs, Arena Open Air A nem túl sikeres tavalyi osztrák metál fesztivál után most a szervezők egy jóval szigorúbb felállást hoztak össze és noha, nem tapostunk egymás nyakára, azért itt jócskán voltak nézők - még Magyarországról is.

A helyi tehetségeket persze nagy rutinnal hagytuk ki, és csak a Devon Graves meg a Files Of Creation programjára értünk oda. Mondjuk csak menetközben derült ki, hogy a Devon Graves is fellép, aki amúgy korábban a Psychotic Waltz frontembere volt, Buddy Lackey néven... Bizony, bizony! Igaz, csak három számot adtak elő, de a cseppet őrült Buddy mester, aki ezuttal gitározott is, nem okozott csalódást. Borult, néhol King's X hatású muzsikát nyomtak trióban, keményebbet, mint a Waltz, néhol samplerrel. Elsőre, az érdektelen közönség előtt is jók voltak, még néztem volna őket tovább is.

Hamarosan a Summer Rocks fesztivál keretében Budapestre érkező Metalium olyan elánnal vetődött a szinpadra, mintha azonnal le akarnának gázolni mindenkit. Látszott rajtuk az éhség, és Chris Caffery helyére érkezett ami gatyós Jack Frost is vicsorogva headbangelt. A nagy igyekezett itt-ott a visszájára fordult, nem sikerült a tűzfújás, nem szólalt meg a dizájnolt basszgityó, de Metaliumék mindezt nem vették szívükre, mosolyogva folytatták a power metál zúzdát. Henne Basse énekes ezúttal is nagy formában volt, ha lett volna kristálycsillár a környéken,biztosan megrepedt volna ezektől a sikolyoktól, lazán kieresztett magas hangoktól. Az első album refrénben erős nótái mellett - Break The Spell, Free Forever - elnyomták az MHH mellékletről ismert Steel Avengert az újról, meg még egy-kettőt, amiket akkor sajnos még nem ismertem. A power metálba oltott, és így intenzitását tekintve verhetetlen Deep Purple klasszikus, a Smoke On The Water sem hiányzott, ez bizonyára a Summer Rockson is megénekelteti majd a publikumot.

A Kovenant fellépésére már kisebb tömeg gyűlt a szinpad elé, és mindenki kíváncsian figyelte, ahogy a fehérre meszelt Hellhammer beült a dobok mögé, majd bejöttek a többiek. Nem volt bőgő, viszont hallhatóan jött egy metál rajongó plusz gitáros, Nagash/Lex Icon pedig egy papi köntösre emlékeztető, fura fekete hacukában állt a mikrofon elé. Képtelen voltam nem észrevenni, hogy Lex Icon egy kissé túlsúlyos lett az utóbbi időben, komoly úszógumik képződtek a derekán, és volt ott némi poci is. Ez nem tett jót az amúgy komolynak, szigorúnak szánt szinpadi megjelenésének, ahogy a narancssárga csuklószorítói sem. Mindezt még azonban elnéztem volna neki, ha nem tép szét és szór a közönség közé egy Bibliát. Ha annyira zavarja a Manson párhuzam, ahogy azt az interjúkban mondja, legalább az ilyen, Európában legalábbis mosolyogtató teatralizmust nem kéne átvennie Mansontól. Egy jó fél órát nyomtak amúgy, a New World Ordertől a Jihadig ment a program és közben rengeteg minden - effektek, női ének, samplingok - gépről jött. Az In The Name Of The Future-t Lex Icon az amerikai Szabadságszobornak ajánlotta, " a mai világ legnagyobb kurvájának". Nekem a legjobban a Chariots of Thunder jött be, ugyanis ez a kedvencem tőlük. Kisebb igazításokkal, komolyabb megjelenéssel a Kovenant nagyon is ütős csapat lehetne amúgy, zenéjük ugyanis jó, és tudnak igazi dalokat írni.

A kontraszt nem is lehetett volna nagyobb az Amored Saint szinpadra lépésekor. A legendás metal csapat (a jelenlegi Anthrax énekes, John Bush eredeti bandája) ugyanis nélkülözött minden külsőséget, talpig feketében állt ki, viszont az első pillanattól akkorát muzsikált, hogy arra szó nincs. Amikor 1991 táján fél Európát átutaztam miattuk, ám mégsem ők játszottak a Scorpions előtt, elkönyveltem, hogy én ezt a bandát sosem fogom látni. Ám feloszlás ide, eltünés oda, most visszatértek. Nagy mázli volt amúgy ez a bécsi buli, mert az Anthrax nyári USA turnéja miatt most sem fogják halálra koncertezni magukat. A Chemical Euphoria/ Nervous Man kettőssel nyitottak, majd olyan riffgazdag, ikergitáros klasszikus metal dalok jöttek, mint a Reign Of Fire, Long Before I Die, Symbol Of Salvation, Book Of Blood, az új albumról pedig Pay Dirt, Creepy Feelings, After Me The Flood. Nem volt semmi cicoma, csak muzsikáltak, tele lendülettel, energiával, John Bush pedig ezerrel próbált életet verni az enervált helyiekbe. A nagyjából egyórás koncert végén a Can U Deliver, March Of The Saint és a Madhouse trió azért már megtette a hatását. A Saint ugyan egy igazi kult csapat a múltból, de itt biztos többen is megjegyezték maguknak a nevüket.

A Testament rendes turnéját sajnos, kihagytam, pedig a bivalyerős Gathering alapján mindenképp meg kellett volna néznem őket, hogy pótoljam a mulasztást. Chuck és Eric mellett a bőgőn Steve DiGiorgio varázsolt (rövid szólólehetőséget is kapott),a dobok mögött Steve egykori Sadus-beli kollégája,a hirtelenszőke John Allen ült (haszontalan mellékinfo: az eredeti Testament-ütős, Lou Clemente manapság antik cuccokkal foglalkozik), a másik gitárt pedig az a Steve Smyth kezelte, akit legutóbb a Vicious Rumors soraiban lehetett látni. Igazi Bay Area All Stars volt tehát a csapat, és a Sadus ritmusszekcióra épülő Testament-dalfolyam meg is tette a hatását. A nyitó D.N.R.-től kezdve agresszív támadásnak voltunk kitéve, amit a színes fonatokkal díszített sörényű hatalmas indián, Chuck Billy vezényelt a félbenyesett mikrofonállványával. Ahol mi álltunk, ott ugyan mindvégig tompa volt a sound, de a nóták - Burnt Offerings (ahogy Eric elkezdte a klassziku riffet ‘87-ből!), Souls, Practice, Over The Wall (itt joint ment az első sorba Chucktól) - irgalmatlanul erősek voltak. A trash mánia a helyi közönségen is úrrá lett, elől rúgták a port és egymást, hátul meg mindenki bangelt és léggitározott. Az új albumról volt Down For Life, meg dallamosabb True Believer, de volt irgalmatlan tempójú Legions Of The Dead is! Áááááállat! A Demonic lemezes Burning Timest mondjuk elcseréltem volna az Apocalyptic City-re,de ez legyen a legkevesebb. A hangzás tökéletlensége ellenére is ötös volt a Testament.

Aztán jöttek az igazi ölők, a Slayerék. Láttam már őket párszor, de ilyen jó helyről (oldalról, a szinpaddal egy szinten lévő korláttól) még sosem. Ez volt csak a maximális élvezet! Kár, hogy a jobb fülem a buli végére leszáradt a hangerőtől...Kery Kingék kegyetlen jól szóltak, és a műsorba sem tudnék belekötni. Mivel nincs új album, nem kellett várakozni a régi kedvencek felbukkanására, csak azokból állt az intenzitásában továbbra is páratlan Slayer programja. Röpködtek a hajak a folyamatos headbangtől, az újra szögelt csuklószorítós Kerrynek meg fénylett a koponyája, ahogy nyomatta azokat a tipikus témáit...

Araya nem beszélt sokat, a többiek is inkább a hangszerükre koncentráltak, de ez így is van rendjén náluk.

Végül a ráadás sem volt pite, ott a South Of Heaven és az Angel Of Death kettős alázott mindenkit porig, kulloghattunk haza, mint akiket péppé vertek.

Új Metal Hammer 2000/7-8

L.L.

2000. augusztus 1.



Click to Visit

Schmidt Vera játék


Játssz velünk és nyerd meg Schmidt Vera csodálatos debütáló albumát!

FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster