Lajkó – ezúttal bandával

Nem először lép fel a Zeneakadémián, megjelenése mégis eseményszámba megy: Lajkó Félix hegedűvirtuóz szabadkai bandája társaságában vár minket ma este a Zeneakadémia nagytermében. Ez a koncert egyben lemezbemutató is lesz, legutóbb három éve a bőgős Lőrinczky Attilával jelent meg közös hanghordozója, az új opuszt most a szabadkaiakkal együtt jegyzi.

Lajkó istenadta tehetség, sorsa mégis – vagy tán épp ezért – kiszámíthatatlan. Évekkel ezelőtt írtam róla: talán világsztár lesz belőle, talán semmire sem viszi. A lehetőség mindkét esetre benne van. A helyzet azóta sem változott sokat, ma sem jár előrébb, ma sincs igazán elveszve.

A legenda szerint annak idején eltanácsolták a zenei középiskolából: a tanárok nem értették, miért gondol minduntalan mást egy-egy zenei tételről, készít belőlük apró variációkat, Félix meg a tanárokat nem értette, miért kell mindig mindent szabályok között tartani. Ettől kezdve a maga útját járta, a hazai nagyközönség előtt először Dresch Mihály zenekarában tűnt fel, úgy 1993 táján, akkori ténykedését egyetlen nagylemez (Zeng a lélek, Adyton, 1994) őrzi. Aztán jött az Egyetemi Színpad, bandával és anélkül, eredményeként egy összecsapott, általa visszavont, fű alatt ezer példányban mégis eladott lemez. Első, igazán a sajátjának nevezhető munkája 1997-ben született meg, dizájnos tokba csomagolva, rajta (benne) hat kompozíció hatvan percben elővezetve. Rövidebb-hosszabb szünetek után tavaly 1999-ban a bőgős Lőrinczky Attilával jelent meg közös hanghordozója, rajta az egy évvel korábbi zeneakadémiai koncert kivonata. Majd újabb eltűnések és újabb felbukkanások váltogatták egymást, tavaly többször is hallhattuk a szerb Boban Markovics és rezesbandája társaságában, majd újabb csönd, most pedig ezzel a lemezzel ismét visszatér.

De bármennyire is jó az elmúlt évek közönség és sajtóvisszhangja, számomra Félix jobbára egy helyben toporgott. Gyakorta kerül szerepzavarba, intim, érzelmileg rendkívül széles spektrumú muzsikája a zsúfolt, nagy légterű csarnokokban nehezen él meg. Időnként érezhetően próbál átlépni önnön árnyékán, mostanság a tűzből és robbanékonyságból jócskán visszavett, illetve belső energiává alakította azt. Legújabb lemezét egyik kedvenc helyén, a palicsi erdőben vette fel, sok-sok muzsikustárssal, és ezúttal nemcsak hegedül, néhány szerzeményben énekel is. A korong címe egyszerűen Lajkó Félix és bandája, a dalok meg csak sorszámmal ellátva, mondva, mindegyikről mindenkinek más jut az eszébe. Ismerős melódiák, ismerős dallamok, kicsit másképpen előadva. Többedszeri nekirugaszkodásra persze sokkal árnyaltabbá válik a kép, előjönnek benne az érzékibb színek, a finomabb megoldások, az összkép azonban mégsem módosul: az a bizonyos szükséges plusz, valamely irányba lépés változatlanul hiányzik belőle. Tehetsége vitathatatlan, akárcsak utánozhatatlan vonókezelése, de a tehetség önmagában nem mentség. Még Lajkó Félixnek sem.

J.B.SZ.

2001. november 30.