Horváth Attila- Re: 66 popcenzor

Kedves Gábor!

A Demokrata c. lap 2002. február 21-én megjelent számában a könnyűzenészek egy csoportja által kiadott nyilatkozatról gondolkodsz a történtek fontosságának megfelelő terjedelmű írásodban. Eredetileg ebben a témában nem szándékoztam nyilvánosan megszólalni, mert attól féltem, miközben én emberi, erkölcsi, művészi kérdésekről beszélnék szívesen, egy idő után óhatatlanul napi politikai jelenségek, folyamatok, álláspontok megvitatására, megválaszolására kényszerülnék. Az pedig számomra idegen terület, ahhoz nem értek.

Két oka van, hogy mégis válaszolok a 66 popcenzor címmel írott cikkedre. Az egyik, hogy néhány - az elmúlt napokban lezajlott - beszélgetés során egy kicsit meglepődve, közben meg egy kis örömmel is értesültem róla, hogy a magyar rockzenét szeretők közül sokan kíváncsiak arra, miért írtam alá én is a nyilatkozatot. Nem értik, miért csatlakoztam ahhoz a kezdeményezéshez, amelyet ők politikai akciónak gondolnak, amelyről te is úgy véled, hogy "a választások közeledtével a Pannon rádió és azon keresztül áttételesen a MIÉP ellen indult". A másik ok az a harminc év alatt elért, kialakult személyes és szakmai hitelem, amit magad is - kimondatlanul is - nagyra értékeltél azzal, hogy írásod két oldalából majdnem két teljes bekezdést szenteltél nekem. Ez önmagában is megtisztelő, valamint számomra azt is jelenti, hogy nem egy felsorolás egyik elemeként, nem egymondatos említettként, hanem személy szerint kiemelt, megszólított alkotóként mondhatom el néhány gondolatom. Érdekes helyzet ez, hogy a harminc év alatt, amit a rock elkötelezettjeként dalszövegíróként töltöttem, mennyi párbeszédet folytathattam az általam segített zenekarok, előadók közvetítésével, a dalaimon, leírt soraimon, megfogalmazott hangulataimon, érzéseimen keresztül - anélkül, hogy megszólaltam volna. Mennyi buliban, kapcsolatban, társaságban lehettem jelen - anélkül, hogy ott lettem volna. Félig-meddig közszereplövé váltam, akit olyan figyelem kísér, amelyről nem is tud. Aki nagyon sokak számára csak a dalaiban él, mintha a maga fizikai-biológiai valóságában nem is létezne - a véleményére, nem csak a versformában nyilvánosság elé tárt gondolataira, mégis sokan kíváncsiak.

A te írásodból is vélek kiolvasni némi kíváncsiságot, nem egyértelműen kimondottan, mégis jelen lévő nem értést. Mert miközben a demonstráló zenészek felsorolásánál, bemutatásánál majd mindenkit megpróbálsz röviden helyretenni, szülőkre, közismert pártkötődésekre, pályájukban néha tetten érhető ellentmondásokra utalva - nekem nem olvasol nagy bűnöket a fejemre, talán mert erre soha nem adtam okot. Kicsit azért - szinte kötelességszerüen, persze - megpiszkálsz, de köszönöm, hogy nem vontad kétségbe sem a tisztességemet, sem a magyarságomat. Már ez is elég ahhoz, hogy reméljem, még nem túlságosan mély a szakadék, talán még áthidalható egy értelmes párbeszéddel, ami reményeim szerint még kialakulhat. Amire egyébként magánemberként és társadalmi szerep-, illetve kötelezettségvállalásaimban is mindig törekedtem. Gondolatokat mindig szívesen cseréltem, és amikor érvek, nem indulatok álltak szemben egymással, nagyon ritkán fordult elő, hogy a nagy beszélgetések, viták eredménytelenül értek volna véget, ha jelen volt bennük az ellenvélemény tisztelete, az egyetértésre törekvő szándék. Merem gondolni, hogy ezeket a fogalmakat nem radírozza ki végleg a politika, a pénzért és hatalomért való marakodás következményeként létrejött, lassan már mindannyiunkat mérgező helyzet.

Bocsánat egy nagyon személyes közbevetésért, de ebben a pillanatban, mintha valaki így rendezte volna, szólalt meg egy dal az olimpia záróünnepségén. Willie Nelson énekelte Paul Simon hátborzongatóan szép és felemelő sorait: "Like a bridge over troubled water, I will lay me down..." Egy perce sincs, hogy szakadékról írtam, már meg is jött a válasz.

Ennek jegyében folytatom. Nem zavar, hogy kellett találnod valamit, ami alapján valahogy mégis a "másik oldalhoz" sorolhatsz. Sok évvel ezelőtt valóban megkerestél azzal a kéréssel, hogy adjak interjút a lapnak. Valóban úgy történt, hogy megköszöntem a szándékot, de nem akartam vállalni a szereplést. Talán emlékszel, mire hivatkoztam. Azt mondtam, szavakkal, gondolatokkal dolgozó emberként, művészként nagyon érzékeny vagyok a mondatok megfogalmazásának, a vélemények közlésének módjára. Érzékeny vagyok a stílusra, a hangnemre. Akkoriban - lehet, szintén választások közeledtek -, sok olyan írás jelent meg a Demokratában, amelyekkel nem szerettem volna együtt megjelenni. Félre ne érts, se te, se senki más, ez sem politikai állásfoglalás. Akkor azzal próbáltál meggyőzni, hogy szakmai beszélgetésre hívsz, ami a zenéről, a dalszövegírásról folyna, nem politikáról, de ha a lap irányától eltérő módon látom a világot, azt is szabadon kifejthetem. Azt válaszoltam, nem tartalmi indokok vezetnek, hanem az újság hengvétele zavar, bánt, azzal nem szeretnék közösséget vállalni. Egyetlen dolgot tégy meg nekem, légy szíves: egy kicsit tiszteld legalább a következetességemet. Mert most ugyanezt mondom. Sosem fogok demonstrálni egyetlen párt, egyetlen rádió, egyetlen vélemény ellen sem. Azt mondom, nem szeretnék közreműködni semmilyen formában sem egyes emberek, sem bármilyen alapon, bármilyen csoportok által, bármilyen csoportokba sorolt, létező, vagy elképzelt közösségek lejáratásában, megalázásában, célpontokká változtatásában. Magánemberként sem vagyok hajlandó gyűlölni senkit, politikai, gazdasági , hatalmi érdekek mentén szerveződő társaságok parancsszavára pedig végképp nem. Nem akarok ellenségévé válni senkinek sem, és azt sem akarom, hogy mások kreáljanak - akármilyen meggyőződés alapján - számomra vagy belőlem ellenséget. Ezért menekültem annak idején okos betegséget kitalálva a katonaságból, ezért nem léptem be a pártba - azóta sem, semmilyen pártba. 1973-ban írtam, hogy A kőfalak leomlanak - majdnem két évtizeddel később, a Gyertyák a téren című dalban pedig már megírhattam azt a hangulatot, ami olyan sokunkat elvarázsolt a leomleott fal romjait látva. Ezekhez az érzésekhez, élményekhez képest kiábrándítóan, megalázóan kisstílűek, lélekrombolóak voltak azok a folyamatok, amelyek során önként vagy parancsra, elkezdtünk új falakat építeni, mintha nem tudtunk volna mit kezdeni a falak nélküli létezéssel. Egy dologra jó volt a megszállás. Tisztességesen gondolkodó, érző, szabadságra született emberek tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk, együtt vagyunk. Végül győztünk, és mert a történelem nem tanított meg minket győztesként élni, hirtelen bajba kerültünk: nem tudtuk, hogyan tovább, sokan, sokféleképpen képzeltük a folytatást, lassan elszakadtunk egymástól. Nagyon nagy baj, ha az egymáshoz tartozást megint csak akkor vagyunk képesek megvalósítani, ha az mások ellen irányul. Ha újra keresni, találni, vagy teremteni kell valamilyen ellenséget ahhoz, hogy ellenükben valahogy újra egymáshoz tartozzunk. Ha lövészárkokat kell ásnunk, hogy közelről érezzük egymást. Ezt nem szeretném. Ez ellen tiltakozom, ha tiltakozom valami ellen.

Tehát akkor szakmai interjút kértél, ahhoz képest most azt olvasom, hogy inkább a fű liberalizálásáról szerettél volna faggatni erősen. Beszélhetünk arról is, az is egy téma, de azt nem hívhatnánk szakmai, zenei gondolatcserének. Egyrészt akkor nem voltál őszinte hozzám, másrészt évekkel később, egy egészen más dologban arra a meg sem történt beszélgetésre hivatkozni azzal a céllal, hogy talán ez elegendő a politikai alapokon elhatározott megbélyegzésemhez - a legkevesebb, ha azt mondom, nem túlságosan elegáns.

Azt is írod - ezt szó szerint kell idéznem: "Később, amikor könyvalakban megjelent szövegeinek gyűjteménye, már bánta korábbi elzárkózását a laptól, és szívesen beszélt volna a kiadványáról".

Sajnálom, hogy ezt ennyivel elintézted. Gondolják csak azt az emberek, amit ugyan nem írsz le, csak sejtetsz. Nevezetesen, egy kis esetleges reklámért cserébe már hajlandó is vagyok elfelejteni elveket, látásmódot, a saját véleményem, mindent. Vajon mik voltak azok a pontok pályafutásom során, amik alapján ennyire erkölcstelennek, gerinctelennek és ennyire olcsónak gondolsz? Sajnálom, hogy azt elfelejtetted, vagy más okból nem írtad meg, milyen tépelődések, töprengések, vívódások vezettek odáig, hogy kimondjam, talán rosszul döntöttem. Talán ezzel a lépéssel éppen az ellenkező hatást értem el, mint amit szerettem volna. Béketeremtés helyett magam is - akaratlanul - valamiféle békétlenség erősítéséhez járultam hozzá. Része lettem egy olyan csatározásnak, amelyben nem szerettem volna semmilyen formában részt venni, amivel kapcsolatban egyetlen dolgot tehettem volna: nagyon hangosan rákiabálni az emberekre, álljatok le, ne csináljátok ezt tovább. Nincs értelme, mindannyian csak veszíthetünk, ha ezen az úton közlekedünk.

Talán jogom sem volt művészként nem elmondani azt, amit gondolok, azoknak az embereknek, akik szeretik a dalaimat, azt a valakit, aki azokat a dalokat írta, azt a világot, amit ezeken a dalokon keresztül képviselek. Ismétlem, nagyon sokat gondolkodtam ezen, és ezeket a kételyeket, vívódásokat neked elmondtam. Ha nem emlékszel rá, nem esik jól. Ha azért nem írtál erről, mert ez már nem illene bele abba a képbe, amit most rólam szerettél volna kialakítani, az még jobban bántana. Azt a stílust, hangvételt nem akartam vállalni, ami sajnos azóta sem változott túl sokat.

Azután így folytatod: "Most ismét hallat magáról, ezúttal a Pannon rádiótól tart távolságot."

Azért remélem, az elmúlt öt évben hallattam magamról azzal a tízegynéhány lemezzel is, amit időközben megírtam. Ezzel együtt köszönöm, hogy távolságtartásról beszélsz, nem elhatárolódásról, kirekesztésről. Rengeteg dologtól igyekszem távolságot tartani, politikai értelemben pedig szinte mindentől. Elhatárolódni viszont nagyon kevés jelenségtől, személytől akarok. Azok a zenészek, akik ebben a demonstrációban hangot adtak bizonyos véleményüknek, a pályatársaim. Sokakat közülük barátomnak gondolok, sokakat emberi tartásukért szeretek, művészi teljesítményükért tisztelek. Sokukkal pedig nem értek egyet egy csomó kérdésben. Ennek semmi köze nincs se pártokhoz való viszonyukhoz, se származásukhoz, se vallási meggyőződésükhöz. Mint ahogy büszke vagyok arra is, hogy a rockban közös utat taposva baráti viszonyba kerültem Gidófalvy Attilával, hogy párhuzamos pályákat bejárva, tömegeket megmozgató dalokat, koncerteket, közösségeket teremtő alkotásokat hoztunk létre Schuszter Lórival, egymást szinte nem is ismerve, más megfogalmazási módokkal, mégis hasonló erkölcsi, emberi meggyőződéssel rúgtunk ki jónéhány téglát a lebontandó falakból Nagy Feróval. Ezek a dolgok összekötnek minket, ami ezeken túl van, magánügynek tekintendő, kevésbé fontos, mint most gondolható lenne.

Jöhet bármilyen politikai helyzet, sem egyik, sem másik zenésztársamtól nem fogok elhatárolódni soha. Politikai szerepet nem fogok vállalni, de másokat sem fogok elítélni azért, ha ők másként gondolják. Mindegy, melyik oldalon. Közben pedig szeretnék azért dolgozni, írni, tenni, hogy ne legyenek "oldalak". Ezért csatlakoztam ehhez a nem politikai demonstrációhoz, és ezért írtam ezt a levelet, amiről viszont most kifejezetten szeretném, ha megjelenne a Demokrata hasábjain.

Búcsúzóul egyetlen halk kérdés. Mire gondoltál, mikor azt írtad, hogy ezeket a neveket "érdemes megjegyezni"?

Horváth Attila

Kapcsolódó linkek:

Fórum: Tiltakozás a Pannon Rádió ellen

2002. március 1.