Jeszenszky Zsolt

"A zene változik, és ehhez nekünk is valamennyire alkalmazkodnunk kell". Jeszenszky Zsoltnál talán senki sem ismeri hazánkban jobban a dallamos amerikai rockzene világát. Műsora, az Amerika hangjai az elmúlt hét év alatt rengeteg hívet szerzett ennek a más médiumokban eléggé elhanyagolt muzsikának. Vele beszélgettünk a kezdetekről, a műsor történetéről és jelenlegi munkahelye, a Rádió Bridge terveiről.

Jeszenszky Zsolt
- Te vagy a Rádió Bridge fő zenei szerkesztője, de valahol ez a dolog elindult. Hogyan kezdődött, és miért pont az amerikai zenét választottad?

- Leginkább azért, mert az ember világ életében azt fogja szeretni mélyen a szívében, amit gyerekkorában megszeretett, azt, amin felnőtt. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert két évig Amerikában élhettem gyerekkoromban. Pont abban a kritikus két évben, amikor az ember a legfogékonyabb az ilyen élményekre, nem csak a zenében, de abban is. Akkor ott nagyon nagy hatást tettek rám ezek a zenék. Ez az időszak '84-től '85-ig tartott, és éppen egybeesett a dallamos amerikai rockzenék korszakával. Ez a rajongás ma is tart nálam, persze a zene változott, de mindig is az amerikai rock aktuális inkarnációja állt hozzám a legközelebb.

- Zenei képzettséged is volt?

- Nagyanyámtól tanultam zongorázni, ő nagyon kiváló zongorista még ma is, de aztán véletlenül eltörtem az ujjam, és így abbamaradt a dolog. Akkor a Török-indulót le tudtam játszani, de ma már azt sem tudom. Így csak erre terjedt ki a klasszikus értelemben vett zenei képzettségem.

- Amerikában Te már tudatosan jártad a lemezboltokat, és kerested a lemezeket, hallgattad a rádiókat, vagy ez csak később kedett el igazán érdekelni?

- Ez nagyon érdekes dolog, mert egyáltalán nem hallgattam akkoriban rádiót, viszont sokat néztem az akkor induló MTV-t. Újdonságnak számított, dinamikus, és akkor még pop-rock orientált volt. Főleg innét kaptam a benyomásaimat, illetve sok lemezklubnak voltam a tagja. Odakinn ez nagyon jól működik: ha az ember megrendel öt lemezt vagy kazettát, akkor kap ajándékba egyet, persze a következő alkalommal is kell vásárolni, vagy egy éven belül ismét rendelni. Beléptem néhány ilyen klubba, és akkori arányok szerint elég tetemes kazettamennyiséggel jöttem haza. Ez kb. 30-40 darabot jelentett, de az akkori hazai viszonyok mellett szép mennyiségnek számított. Persze amennyire csak lehetett itthon is próbáltam lépést tartani a kinti zenékkel. Már itthon kezdtem el lemezboltokba járni, próbáltam minden információt megszerezni, és minden dalt felvenni, amit csak lehetett. Akkoriban a kis maszek lemezboltok, amik nyugatról hozták be a lemezeket abból éltek leginkább, hogy kazettára másolva árulták a legújabb albumokat. Amíg ez a dolog be nem csődölt szinte mindent levadásztam, amihez csak hozzájutottam.

Rádió Bridge
- A gyűjtögetés aztán odáig fajult, hogy rádiókban is bemutathattad a zenéidet.

- Valóban, de a tévézést én sokkal hamarabb kezdtem, mint a rádiózást. Ez '90-ben indult, előtte pedig a zenei újságírásba kóstotam bele egy-két lapnál. Szerencsém volt, mert általában jó helyen, jó időben voltam azokkal az emberekkel. Nekik is volt ötletük, nekem is voltak javaslataim, és összeraktuk őket. A rádiózást úgy emlékszem '93-ban kezdtem. Akkor indult az Amerikai hangjai a Danubius Rádióban. Ez volt az első, és azóta is egyetlen olyan műsor - persze ma már a Rádió Bridge-en -, amely kifejezetten ezt az elsősorban '80-as évek amerikai dallamos rockvonulatát vállalja fel. A visszajelzések alapján sok hívet szerzett ennek a muzsikának az idők folyamán. Most már egy kicsit változott a koncepció, mert óhatatlanul én is változtam. Mostanában nagyon benne vagyok az új rockzenékben, amit a hallgatók néha egy kicsit rossz néven is vesznek tőlem, hogy én nem vagyok hű a régi nagy kedvencekhez. Nagyon szeretem azokat is, de szerintem mindenképpen mozdulni kell. A zene változik, és ehhez nekünk is valamennyire alkalmazkodnunk kell. Meg kell találni az újban is a jót, és oda kell rá figyelni.

- Kik az abszolút kedvencek, akik nagyon meghatározók voltak a számodra?

- Mindenekelőtt az igazi nagy klasszikusok, a Foreigner, a Toto, a Boston, a Kansas, a Styx, de ha ki kellene emelni valakit, akkor nekem személyesen a Survivor a nagy kedvencem. Ők egy kicsit később indultak, és a legendás Eye Of The Tiger volt az igazán nagy daluk. Nagyon szeretem az R.E.O. Speedwagon-t is, és talán a Chicago a harmadik a sorban, de nagyon nagyon sok nevet mondhatnék, akik ugyanezen a szinten vannak nálam.

- Hogy kerültél a Rádió Bridge-hez?

- Amikor sorra alakultak az új rádiók, és a Danubiust eladta a Magyar Rádió, az új tulajdonosok teljesen átalakították a műsorstruktúráját. A rétegzenei műsorok így megszűntek. Állítólag ma is csinálnak éjszakai sávban egy-két rétegműsort, de ebbe már nem fért bele, hogy minden héten legyen egy amerikai rockzenei összeállítás. Akkoriban nagyon kemény harc ment a műsoridőért, aminek következtében ez a műsor átmenetileg megszűnt. A Rádió Bridge-et akkor kerestem meg először, még az előző vezetés idején. Nekik tetszett az ötlet, mondták csináljuk, csak közben eltelt egy-másfél év, és végül is nem lett belőle semmi. Néha beszéltünk a műsorról, de akkor valószínűleg már készültek a rádió eladására, ezért nem akartak semmi újba beleugrani. Amikor felállt az új csapat, akkor kerültem kapcsolatba mostani vezetőnkkel, Deutsch Péterrel, és két hét múlva el is indult az Amerika hangjai. Közben nekem voltak mindenféle ötleteim az egész rádió vonatkozásában. Péter nyitott volt a javaslataimra, bizalmat szavazott nekem, és rám bízta, hogy a rádió zenei arculatát tervezzem meg és csináljam, vigyem.

- Ez mit takar most, mely réteget milyen zenei stílussal céloztok meg?

- Most éppen óriási stílusbeli váltásban vagyunk. A bridge zenei arculatát mindig is az határozta meg, hogy nem állt be a sorba, megpróbált intellektuálisabb módon közeledni a hallgatókhoz. Mindezt persze jó értelemben véve. Én mindig Bridge hallgató voltam, amikor a Danubiuson csináltam műsort, akkor is Bridge-et hallgattam a kocsiban. Az intellektuális alatt most nem azt értem, hogy mi nagyon elhinnénk magunkat, hogy nagyon alternatívak vagyunk, és végképp nem azt, hogy mi mindent tudunk. Van olyan rádió, amelyiknek ez az ars poeticája, de a Bridge mindig megmaradt egy középutas, szélesebb tömegek számára érthetőbb, fogyasztható rádiónak, ugyanakkor mindig is elhatárolódott az úgymondd gagyitól. Ez mindig jellemző volt rá, függetlenül attól, hogy rockrádiót, vagy nyugalmat sugárzó rádiót szerettek-e volna belőle csinálni. Ez a jövőben is jellemzője marad. Megpróbáltam először a kicsit idősebb, 25-30 és 40-45 év közötti réteghez, közülük is elsősorban a középvezetőkhöz, és a döntéshozó felsővezetők köréhez szólni. Velük azonban az a nagy probléma, hogy oda vannak betonozva a Juventus, másodsorban a Danubius, esetleg a Sláger frekvenciájához. Ez egy olyan réteg, akiknek családja van, biztos pozíciója, tehát nem a dinamikusan váltó réteghez tartoznak. Nagyon nehéz bármiben is rávenni őket a változtatásra, nem csak rádióban, de mondjuk a mosóporokban is. Erre a Bridge lehetőségei és forrásai sem voltak megfelelőek, nem tudtunk eladható üzenetet sugározni feléjük. A másik probléma az, hogy ők nem is törekednek a váltásra. Nekik tökéletes az a rádió, amelyik lejátssza a régi nagy kedvenceiket, még az sem baj, hogy ha van köztük egy-két gagyibb felvétel is. Ezért most kicsikét nyitunk, és megpróbálunk frissebb, fiatalos zenéket is játszani, kibővítve a hallgatótáborunkat.

Winter


Kapcsolódó linkek:

Rádió Bridge

2000. szeptember 20.



Click to Visit

Schmidt Vera játék


Játssz velünk és nyerd meg Schmidt Vera csodálatos debütáló albumát!

FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster