Kiss Sándor - Lerch István

30 év zene

A történelem más nagyjaihoz hasonlóan a zene kiemelkedő művészei sem tűnnek el soha. Így van ez, amióta az első lantost lelőtték valahol a görögöknél, kétezer éve.

Lerch István neve fogalom Magyarországon már harminc éve. A pályafutását, munkásságát összefoglaló kötet egy hónapja jelent meg a Brazil Bt. kiadásában.

A Horváth Attila előszavával nyitó könyv egyfajta szubjektív önvallomás, egy olyan antológia, amelynek az olvasása közben ott vagyunk a helyszínen. Legyen az akár egy 37 évvel ezelőtti piac, vagy Szibéria, vagy akár Spanyolország. Olyan emberközeli és talán néha esendő a hangnem, amellyel Lerch István szól az olvasóhoz, hogy az oldalak csak pörögnek, forognak egymás után, és észre sem veszi az ember, máris valahol a könyv közepén jár.

Aki nem hiszi el, az látogasson vissza erre az oldalra hetente, és folyamatosan kóstolgathat ebből a remek önéletrajzból, ha pedig kedvet kap hozzá, meg is vásárolhatja.

Da Capo

"Három éves koromig Zuglóban laktunk, majd amikor '56-ban ágyúval belőttek az ablakon, átköltöztünk a Ráday utcába. Anyám következetesen, mondhatni szigorral nevelt bennünket. Nem mintha rossz gyerek lettem volna, sőt, inkább olyan magának való. Az egyik kedvenc játékom volt, hogy a kiságyam rácsai közé tejgumit fűztem, amit addig feszítettem, amíg különböző hangokat nem adott.

Gangos körfolyosón laktunk, így mindig lehetett tudni, hol mi az ebéd, mert a gangon pucolták a sóskát, borsót, körmöt stb.

Szombatonként ebédidőben jött egy vak xilofonos az udvarba játszani, mi dobáltuk le neki a gázsit (áltatlában 2 forintot papírba csomagolva).

A Bakáts téri iskolánk környékén zajló grundéletből én is kivettem a részemet, de a hangosabb balhéktól, bunyóktól távol tartottam magam.Nem mondom, kicsit irgykedve és csodálattal néztem azokat a vagányokat, akik a legmesszebre tudtak köpni, meg fogdosták a csajokat. Amikor anyám öt éves koromban kivitt magával a BNV-re, megéáttam egy tangóharmonikát. Egy órán keresztül nem tudott elvonszolni a csillogó hangszer elől, én meg csak azt hajtogattam: ez nekem kell!

Állítólag már ott a vásárban kitűnően játszottam a Boci-boci tarkát.

A mai napig őrzöm azt a hangszert."

Nájlonharisnyák az iskolatáskában

"Az első magnónak - a varázsszemes Terta 922-esnek - nem csak a gyakorlásnál vettem hasznát. Azzal rögzítettem a Pacsirta rádiónkból az aktuális világslágereket is. Addig vadásztam és tekergettem a gombot, amíg sikerült a Szabad Európa és a Rádió Luxemburg adásaiból felvennem a legmenőbb dalokat. Igaz ugyan, hogy a mikrofonos felvétel miatt tele voltak padlórecsegéssel, no meg anyám számonkérő, "Ugye tanulsz?!" kérdéseivel, de a Let it be az így is a Let it be volt. Ahogy gyűltek a polcomon a magnószalagok, egyre inkább éreztem, hogy a Mozart, Beethoven és Bartók zenéjén kívül nagy kedvem lenne ilyeneket is játszani.

Tanév közben minden rendben volt, csakhogy nyáron, a táborozásokra mégsem cipelhettem magammal a zongorát. Hogy ott is zenélhessek, anyámékat megfűztem, hogy vegyenek nekem egy gitárt. Meg is kaptam Csehszlovákiából.

Valamivel egyszerűbb is lett a dolgom, hiszen a beat korszak dalainak többségét gitárra írták.

Életem első gázsiját - valutában - is gitározással kerestem. A Felkelő Nap Házát játszottam két orosz turistának a Gellért hegyen 1 rubelért!

Ez persze nem jelentette, hogy feladtam a zenei tanulmányaimat, hiszen a jóval későbbi együttesem, a V'73 idejében is foglalkoztam komolyzenével. Sőt, egészem a mai napig szorosan kötődöm a klasszikusokhoz. Minél több zajos, rossz zene szól mindenfelé, annál inkább hallgatok például Vivaldit, vagy Mozartot. Nincs benük dobgép, és ez nagyon jó."

A férfiúi öntudatra ébredésem nagyjából rendben zajlott, bár néha magyarázkodnom kellett. Például, amikor beírattak tizenöt lány közé egyetlen fiúnak művészi tornára. No és akkor is, amikor az anyám által szemfelszedett harisnyákat már nem volt időm kézbesíteni a Ráday utcai leánykollégiumba iskolakezdés előtt. Mit tehettem, bevittem a csomagokat a suliba. Csak akkor vált igazán kínossá a dolog, amikor kapkodva kipakoltam a füzeteimet, a nájlonharisnyák meg hullottak mindenfelé. Állatira égett a pofám a haverok előtt.

Hurkoló vagy burkoló?

Az általános elvégzése után anyám kacsingatott a konzervatórium felé. Szerette volna, hogy "szomorú" zenész legyek, ám apám kérte, legyen egy tisztességes szakmám. Nem tudom, hogyam alakult volna az életem, ha mégis jelentkezem a konziba. Valószínűleg felvettek volna, bár nem éreztem magamban annyi kitartást, hogy végig is csináljam. Az is lehet, ha elvégzem, most valahol vidéken lennék ének- vagy zongoratanár.

Talán jobb így.

Végül is apám akarata érvényesült. Mivel ő a textiliparban dolgozott, nekem is ezt a pályát szánta. Nem ellenkeztem, mert szerettem őt, és úgy gondoltam, biztosan igaza van. Zenélni az iskola mellett is lehet.

Felvételiztem, majd elküldtek pályaalkalmassági vizsgálatra. A szemész elém tett különböző lapokat, amin számok voltak. Legalábbis azt állította, mert én színes foltokon kívül semmit se láttam. Tippelgettem ugyan, de egy sem talált.

Kiderült, színtévesztő vagyok, így a textiles pályára alkalmatlan. Mint a doki mondta, nem csak fekete és fehér pulóverek léteznek! (Még szerencse, hogy a zongora billentyűivel más a helyzet.)

A Bólyai Textilipari Iskolában három - szövő (Sáfár József "Öcsi"), fonó (Takács Tamás) és kötő-hurkoló - szakmát tanítottak. Az orvos ráírta a lapomra: szövő és fonó szakra alkalmatlan. Nagyszerű - rögtönöztem a választ -, én ugyanis hurkoló akarok lenni. Nem szólt semmit, firkált valamit a papírra, aláírta, és a kezembe nyomta. Siettem haza a jó hírrel. Hurkoló leszek - mondtam apámnak büszkén és odaadtam az orvosi véleményt. Apám elolvasta: Mi akarsz te lenni ? Hurkoló ? Ide az van írva, "Fonó, szövő szakra alkalmatlan, útburkolónak alkalmas." Lehet, hogy én színtévesztő voltam, az orvos viszont süket.

Így lettem zenész!

Ham(m)ondom: Sonett De Lux

Bár a Hétfő tagjaival nagyon jó haverok voltunk, egyszer-rövid időre-kiváltam tőlük. Működött egy Volán nevű csapat. Többnyire az FMH-ban játszottak, ahol mis is gyakran megfordultunk. A tagok: Kiss Ernő, Végvári Ádám, Szentgyörgyi Pici, Baranszky Laci és a Mityó. Ájulva csodáltuk a felszerelésüket (Shure mikrofonok, szalagos visszhangosító, Marshall erősítők stb.). Szóval, csorgott a nyálunk. Egészen addig, míg Mityót el nem csábította a Gemini, és a Volán billentyűs nélkül maradt. Megkerestek, hogy szálljak be hozzájuk. Mit tagadjam, elcsábultam. Döntő szerepe volt ebben egy Hammond kinézetű Sonett De Lux orgonának, amire mindig is fájt a fogam. Úgy gondoltam, az életben soha nem lesz alkalmam ilye hangszeren játszani, ha nem használom ki a lehetőséget. Eleinte nagyon tetszett az egész. Pillanatok alatt én lettem az ifjú titán a rutinos öregek között. Ráadásul komoly klubokban (MOM, Danuvia, Csili stb.) játszhattam. Igen ám, de az is hamar kiderült, hogy a zenekarvezető elég zsarnoki módon irányítja a bandát, ami nekem ne igen tetszett. Talán csak a dobossal, Szentgyörgyivel jöttem ki jól. Fél év után örömmel mentem vissza a Hétfőbe.

Csak egy dolog hajtott: valami mást akartam csinálni, mint amit a zenekarok többsége játszott. Kezdett számunkra befulladni a "Tánczenei koktélos" világ.

Felfigyeltem Elton John-ra és az Emerson, Lake and Palmer trióra. Főleg ez utóbbi tetszett nagyon. Mi is hárman voltunk (Kazait közben elvitték katonának), ráadásul én még javában tanultam a klasszikus zenét, így sem ízlésben, sem technikailag nem állt tőlem távol ez az összetett, hihetetlenül igényes, progresszív stílus. Így született meg a Herpai, Sáfár és jómagam alkotta V'73.

Csak egy pillanat

A történet úgy kezdődött, hogy a V'73-mal indultunk a Metronóm'77 fesztiválon, de a Sáfár által írott szöveg - valami halálmadárról szólt - nemigen tetszett Módos Péternek, a fesztivál tévés rendezőjének. Közösen úgy döntöttünk, keresünk egy jó szövegírót. Legyen Rózsi! Addig mi csak a nézőtérről csodáltuk Bergendyéket, ahol Demjén énekelt és basszusgitározott. Módos közbenjárásável elkészült a Csak egy pillanat című dal. Ebből a "pillanat"-ból később hosszú évek születtek.

Az életben annyi minden múlik csak egy pillanaton. A Rózsival közösen írt dal is ilyen monumentumnak számít a pályámat tekintve. Miután a Metronóm '77-en előadtuk, Erdős odajött hozzám. (Életemben először!)

- Nem ehhe baszik a magyah, de azéht kehessen meg a jövő héten! - invitált irodájába a lemezgyár teljhatalmú főnöke. Hogy valójában mit akart, az sohasem derült ki, ugyanis nem mentem be hozzá. Egyfelől, szerintem csak üres udvariasság volt az érdeklődés részéről, másrészt, ha komolyan is gondolta, biztos olyan feltételeket állít a V'73-mal szemben, amit úgysem tudtunk volna teljesíteni..

Rózsival sokat beszélgettünk és úgy döntöttünk, próbáljunk közösen csinálni valamit. A gitárosok közül több lehetséges név is felmerült, végül Menyhárt Jánost, Menyust választottuk. A dobos posztján ragaszkodtam Herpaihoz, de Sáfár helyét a basszusgitárnál nem tudtam biztosítani. Életem - napjainkig - legnehezebb és legszívfájdítóbb döntését hoztam akkor. Feljött hozzám Öcsi a Ráday utcába, én gyorsan megittam egy fél üveg whisky-t, mielőtt a lényegre tértem volna. Miután kinyögtem, hogy ő nem tud bekerülni az új csapatba, lementünk a Royalba, és borzalmasan berúgtunk bánatunkban.

Krumpli és vadkender

A V'Moto Rock számára megnyíltak a határok. Hegedűs László szervezte az első turnénkat, az akkor népszerű Osibisa együttes vendégeként, Lengyelországban. Ők voltak az első fekete zenekar, akik világhírnévre tettek szert, ezért megtisztelő volt a felkérés.

Eleinte nagyon furcsának tartottam, hogy dalaik hangulatával ellentétben a Ghánából származó zenészek minden alkalommal lehorgasztott fejjel, borzasztó szomorúan ücsörögték végig a turnébuszban az utat egyik várostól a másikig. Viszont amikor kiléptek a színpadra, hatalmas jókedv, mulatozás és pörgés vette kezdetét. Azután a buszban ismét csak lógatták az orrukat. Értetlenül álltam a dolog előtt. Egészen addig, amíg Varsóban véletlenül benyitottam az öltözőjükbe, ahol a következő kép fogadott: ott állt a tíz fekete ember egy asztal körül, és az orrukba dugott tízezer zlotysokkal valami fehér port szívogattak magukba. A kokain magyarázatot adott a viselkedésükre. Aztán később a miénkre is, ugyanis az Osibisa tagjai áthoztak az öltözőnkbe egy grammot, és mi úgy döntöttünk, kipróbáljuk. Életünkben először.

Hát annyira jó volt, hogy a buli előtt pár perccel csak azt éreztem, mintha lehúztak volna egy redőnyt. Amikor felkonferáltak bennünket, nekem már elzsibbadt a homlokom, az orrom, a szám, a kezem, a lábam - mindenem. Alig bírtam bevonszolni magam a színpadra. Az első nóta majdnem kudarcba fulladt, ugyanis a szám teljesen kiszáradt. A második dalnál már kezdtünk oldódni, a harmadiknál pedig feltűnt, hogy Herpai baromira vigyorog a dobok mögött, Menyus cigánykerekezik (sohasem szokott), Rózsi pedig szántja a színpadot, és én sem érzem magam annyira rosszul. Sőt, szívem szerint átöleltem volna az egész közönséget.

Attól kezdve hihetetlen sodrással nyomtuk le a bulit, majd beültünk a buszba, leesett a fejünk, és most már tizennégyen bámultuk a földet.

Dvá tíszicsá zsárki!

"Amitől még legendássá váltak a szovjet turnék a magyar zenekarok számára, az a seft volt. Mármint az üzletelés. Mindennel. De nem csak eladtunk, vettünk is. Életem első (és egyben utolsó) nagy üzleti vállalkozása is Szibériához kötődik. Tini nevű road-unk rábeszélt, vegyek néhány olcsó léggömböt, majd ő itthon jó drágán eladja a KISZ-nek. Május 1-re! Emlékszem, a GUM Áruház luftballon osztályán az ezüstfogú eladólány döbbent arcára, mikor azt mondtam: Dvá tíszicsá zsárki! - azaz kétezer darab lufi. Szerintem azért volt ideges, mert tudta, hogy majd nekik is kell a Vörös téren. Én pedig elviszem az egészet. De hát az üzlet, az üzlet.

A hangfalakba rejtve hazacsempésztük a "kincset", majd felvittük a padlásomra. Április 30-án csak sejtettem, de május 2-án már tudtam, hogy gáz van. Aztán egy év múlva szóltam Tininek, hogy jöjjön föl, és fújja fel egyenként az egészet. De már ezt sem lehetett, mert mind a kétezer lufi össze volt fagyva.

Nemegyszer előfordult, hogy kinti zenészek apránként megvették a felszerelést a "nyugati" bandáktól. Mi persze megfogadtuk, hogy kitartunk a minőség mellett (például nem hagyjuk a dobcuccot leredukálni egyetlen pergőre) és csakis a végén leszünk hajlandóak a hangszerekkel üzletelni. Azon kívül minden eladó volt..."

2001. május 31.



Click to Visit

Schmidt Vera játék


Játssz velünk és nyerd meg Schmidt Vera csodálatos debütáló albumát!

FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster