Egy utazás a Stones-szal Amerikán át

Egy kellemes könyv a rock-disznólkodásokról - újabb kiadásban: A Stones ’72-es amerikai turnéja

Erőszak és egyészakás kalandok hosszú sora – így összegezte Robert Greenfield a Rolling Stones ’72-es amerikai kirándulását az akkoriban igen pikánsnak számító könyvében. De az utolsó kiadás megjelenésekor a kiadvány már nem állt egyedül a buja és bizarr sztorik között; a könyvnek – közel harminc éves múltja ellenére – mára már meg kell küzdenie az olvasók érdeklődéséért többek között Stephen Davis Aerosmith életrajzával (Walk This Way), sőt, a Neil Strauss által jegyzett Mötley Crüe biográfival is (The Dirt).

No, de Jagger és társasága a legutóbbi időkig is szolgált témával az erkölcstelenségekre harapóknak. Stanley Booth írásának (The True Adventures of The Rolling Stones/A Rolling Stones igaz kalandjai) egyenes következménye lett, hogy Greenfield-et megbízta a Rolling Stone magazin a zenekar pusztításainak és rombolásainak dokumentálásával, amelyet a ’70-es évek Amerikájában vittek végbe. Abban az országban, ahol szociális és faji feszültségek borzolták a kedélyeket, és éppen elvesztették a Vietnami Háborút.

No, de minden korábbi kérkedő kijelentésük ellenére a Stones eléggé sérülékeny állapotban kezdte meg a turnét: attól féltek, hogy a nagy napoknak vége, még mindig kísértette őket az altamonti haláleset, két riválisuk – a The Who és a Led Zeppelin – munkássága is komoly aggodalomra adott okot, no meg az is, hogy az énekesük már igencsak 30 körül járt...

Greenfield a központi szereplőket nagyon érdekes mellékszereplők közé helyezi: David Frost cambridge-i cimborája, a menedzserré avanzsált Peter Dodge; a drogos szaxis, Bobby Keys; a kiváló író és újságíró Truman Capote és a fővezér: Cynthia Sagittarius, a mellékszereplők.

Greenfield külön figyelmet szentelt annak, hogy a zenekar bábként élt életét is hűen bemutassa – ahogy repülőkről hotelekbe, hotelekből színpadokra, koncertekről partikra, bulikra jártak egyvégtében. Mindeközben a feltétel nélküli teljes elismerést kutatták mindenki tekintetében, akivel csak találkoztak.

Ahogy a turné a vége felé közeledett, úgy lett mindenki viselkedése egyre durvább és elviselhetetlenebb. Tizenhat éves lányokon osztozkodtak, tablettákon éltek, és komoly fenyítést kaptak, ha kiálltak a sorból. Bill Wyman eközben a zenekar magánrepülőgépén hozta-vitte az akkor még mindössze tízéves fiát. Jellemző, hogy az apa csak annyira volt tekintettel kisiskolás gyermekére, hogy a repülő elejében helyezte el, míg a csapat a „Faszszopó Blues” címen elhíresült koncertfilm felvételein „akciózott” a gép hátsó részében.

„Mindig a turnék vége a legszomorúbb” – mondja Peter Dodge. „Olyan srácokkal voltunk együtt, akikkel életreszóló kalandokba keveredtünk és ennek vége.” A könyv utolsó része egy zárt világról, a road-ok és a biztonságai emberek nappali kótyagos bóklászásairól szól, illetve arról, ahogyan megpróbálnak visszatérni a normális életbe. Ahogy a szerző fogalmaz: „A Stones-szal sem a buszon, sem azon kívül nem találkoztak, bár együtt dolgoztak, egy csapatban játszottak...” No, és a könyv végére még a legedzettebb olvasó is – legyen akár Mötley Crüe rajongó – úgy érezheti magát, mint akit kivágtak lomtalanításkor az utcasarokra.

2001. szeptember 3.



Click to Visit

Schmidt Vera játék


Játssz velünk és nyerd meg Schmidt Vera csodálatos debütáló albumát!

FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster