|
Egy utazás a Stones-szal Amerikán át
Egy kellemes könyv a rock-disznólkodásokról - újabb kiadásban: A Stones ’72-es amerikai turnéja
Erőszak és egyészakás kalandok hosszú sora – így összegezte Robert Greenfield a Rolling Stones ’72-es amerikai kirándulását az akkoriban igen pikánsnak számító könyvében. De az utolsó kiadás megjelenésekor a kiadvány már nem állt egyedül a buja és bizarr sztorik között; a könyvnek – közel harminc éves múltja ellenére – mára már meg kell küzdenie az olvasók érdeklődéséért többek között Stephen Davis Aerosmith életrajzával (Walk This Way), sőt, a Neil Strauss által jegyzett Mötley Crüe biográfival is (The Dirt).
No, de Jagger és társasága a legutóbbi időkig is szolgált témával az erkölcstelenségekre harapóknak. Stanley Booth írásának (The True Adventures of The Rolling Stones/A Rolling Stones igaz kalandjai) egyenes következménye lett, hogy Greenfield-et megbízta a Rolling Stone magazin a zenekar pusztításainak és rombolásainak dokumentálásával, amelyet a ’70-es évek Amerikájában vittek végbe. Abban az országban, ahol szociális és faji feszültségek borzolták a kedélyeket, és éppen elvesztették a Vietnami Háborút.
No, de minden korábbi kérkedő kijelentésük ellenére a Stones eléggé sérülékeny állapotban kezdte meg a turnét: attól féltek, hogy a nagy napoknak vége, még mindig kísértette őket az altamonti haláleset, két riválisuk – a The Who és a Led Zeppelin – munkássága is komoly aggodalomra adott okot, no meg az is, hogy az énekesük már igencsak 30 körül járt...
Greenfield a központi szereplőket nagyon érdekes mellékszereplők közé helyezi: David Frost cambridge-i cimborája, a menedzserré avanzsált Peter Dodge; a drogos szaxis, Bobby Keys; a kiváló író és újságíró Truman Capote és a fővezér: Cynthia Sagittarius, a mellékszereplők.
Greenfield külön figyelmet szentelt annak, hogy a zenekar bábként élt életét is hűen bemutassa – ahogy repülőkről hotelekbe, hotelekből színpadokra, koncertekről partikra, bulikra jártak egyvégtében. Mindeközben a feltétel nélküli teljes elismerést kutatták mindenki tekintetében, akivel csak találkoztak.
Ahogy a turné a vége felé közeledett, úgy lett mindenki viselkedése egyre durvább és elviselhetetlenebb. Tizenhat éves lányokon osztozkodtak, tablettákon éltek, és komoly fenyítést kaptak, ha kiálltak a sorból. Bill Wyman eközben a zenekar magánrepülőgépén hozta-vitte az akkor még mindössze tízéves fiát. Jellemző, hogy az apa csak annyira volt tekintettel kisiskolás gyermekére, hogy a repülő elejében helyezte el, míg a csapat a „Faszszopó Blues” címen elhíresült koncertfilm felvételein „akciózott” a gép hátsó részében.
„Mindig a turnék vége a legszomorúbb” – mondja Peter Dodge. „Olyan srácokkal voltunk együtt, akikkel életreszóló kalandokba keveredtünk és ennek vége.” A könyv utolsó része egy zárt világról, a road-ok és a biztonságai emberek nappali kótyagos bóklászásairól szól, illetve arról, ahogyan megpróbálnak visszatérni a normális életbe. Ahogy a szerző fogalmaz: „A Stones-szal sem a buszon, sem azon kívül nem találkoztak, bár együtt dolgoztak, egy csapatban játszottak...” No, és a könyv végére még a legedzettebb olvasó is – legyen akár Mötley Crüe rajongó – úgy érezheti magát, mint akit kivágtak lomtalanításkor az utcasarokra.
2001. szeptember 3.
| |