Sleepin' Crawling King Snake

In memoriam John Lee Hooker

Június 21-én éjjel, álmában érte a halál a nagyvárosi blues legnagyobb élő előadóját, John Lee Hooker-t.

1927-ben született Mississippi államban, Clarksdale-ban sokgyermekes családban William Hooker és Minnie Ramsey gyermekeként. 1923-ban édesanyja újra férjhez megy (egy William Moore nevű úrhoz), és ezért Lousiana-ba (Shreveport-ba) költöznek. Itt a kis Johnny a blues bölcsőjében, a szinte majdnem száz százalékos fekete népességű terület szívében (a gyapotmezőkön) cseperedik föl, és imígyen csepegteti belé a blues-t a sors. Nap, mint nap a kemény és megerőltető munka után a gitáron előadott bluesokat, panaszos és keserű balladákat hallgatja, majd tanulja meg játsszani.

A muzsikával való komoly kapcsolata 1929-ben kezdődik, amikor már templomban énekel néha (gospeleket, vallási himnuszokat), illetve mosthaapja, William Moore mutatja meg neki, hogy kik azok a blues gitárosok, zenészek, akiket érdemes hallgatni.

1933-ban délre (illetve inkább délebbre) utazik, és olyan blues muzsikusokkal találkozik, ismerkedik meg, mint Tommy McClennan, vagy Tony Hollins, akik egyértelműen hatással vannak rá.

1934-ben megházasodik, és Detroit-ba költözik, ahol már ebben az időben kibontakozóban van az iparváros lüktető éjszakai élete. Zenés klubok, kocsmák, reggelig tartó forró hangulatú táncos mulatságok. Igazi, hamisítatlan nagyváros blues-ba csöppent John Lee.

1937-ben már játsszik a Hasting's Street-beli kocsmák sgyikében, ahol a kétkezi munkásoktól kezdve a bűnözőkig mindenféle alak megfordul. Az egyik nyilatkozatában a legjobb iskolának tartotta ezt a kocsmát.

Hat évvel később rögzíti első felvételét, melynek címe Boogie Chillun. Itt már jól megfigyelhető stílusának egyedi kialakítása, és az, hogy a boogie-woogie ritmusának felhasználásával és a gitárjáték feszültségekkel teli egyediségének keveredéséből hogyan alakul ki a nagyvárosi (urban) blues.

Innentől már felgyorsulnak az események. 1948-ban az USA keleti partját végigturnézza Muddy Waters-el, négy évvel később a Vee Jay Records-nál Jimmy Reed-el felvételeket készít: az Unfriendly Woman, a Wheel and Deal és a Mambo Chillun a mai napig irányadó felvételek.

1959-ben a kontinensen is látogatást tesz. Az American Folk Blues Festival keretein belül koncertezik T-Bone Walker-el és Memphis Slim-mel.

1962-ben a brit (és áttételesen a fehér) blues "feltalálójával", John Mayall-al lép föl Londonban, ami a blues rajongók újabb rétegeit hódítja meg. Ez az együttműködés egyébként nem egyszeri alkalom volt, a későbbi évtizedek folyamán számtalan felvételt készítenek együtt, és John Mayall igen sokszor nyilatkozott úgy, hogy bluesban egyetlen igazi mentora volt: John Lee Hooker.

Az 1964-es Urban Blues című albuma a Jazz & Pop Magazine's-nál az év jazz/blues albuma lett, és a Francia Jazz Akadémia is díjnyertesnek választja.

1980-ban a mára már kultuszfilmmé vált (John Landis rendezte) Blues Brothers egyik szereplője (a Canned Heat zenekarral), amely filmalkotást sok millióan látták a világon, és a mai napig komoly érdeklődésre tart számot.

A nyolcvanas évek végén a világon szerte a blues, mint irányzat és mint kultúra, negatív tendeciákat látszott fölvenni. A lemezek nem fogytak, a koncerteken csak műértő (műélvező) közönség szórakozott igen alacsony létszámban, és lassan kilátástalanná kezdett válni a helyzet.

1989-ben (hogy vajon ezért-e, nem lehet tudni) John Lee Hooker neves muzsikusokkal (Carlos Santana, Bonnie Raitt, Keith Richards, Johnnie Johnson, Los Lobos, Robert Cray, George Thorogood és Charlie Musselwhite) elkészítette a múlt század végének meghatározó blues albumát, amelynek megjelenésétől a bluesban új időszámítás szerint értékeltek mindent. A The Healer óriási darabszámban fogyott az egész világon, köszönhetően a sztárvendégeknek, a minőségi felvételnek, és John Lee Hooker zsenialitásának (1990-ben egyébként Grammy-díjjal jutalmazták az albumot, illetve a Bonnie Raitt-el közösen előadott I'm The Mood szintén Grammy-díjazott dal volt). Ezek után John Lee Hooker a Rock and Roll Hall of Fame tagja lett, kézlenyomatát megőrzik az utókornak.

Az 1991-ben megjelent Mr. Lucky a Rolling Stones, Keith Richards és Johnny Winter közreműködésével készült, és csak fokozta a töretlen népszerűségét a bluesnak.

Az 1997-es (amely évben John Lee Hooker azonos című, világhírű dala után Boom Boom Room néven új bluesklub nyílt) Don't Look Back címen jelent meg a Virgin Records-nál albuma, amely szintén gyöngyszem a gyűjtők kezében (többek között gyönyörű duettet tartalmaz van Morrison-nal, amely a "Best Pop Collaboration" kategóriában szintén Grammy-díjas).

John Lee Hooker a fekete bluesmuzsikusok között unikum volt, munkássága, dalai, egyedi gitárjátéka számtalan más művészt, zenészt inspirált. Koncertjein, fellépésein a hangulat rövid időn belül a tetőfokára hágott, és a forró hangulatú esték azoknak, akik átélték, egy életre kedves emlékként maradnak meg.

Az általa képviselt nagyvárosi blues (amely a boggie-woogie-n kívül a funky, a shuffle és a delta blues jellegzetes stílusjegyeit szintetizálva) olyan közeget eredményezett, amely elévülhetetlenné tette az érdemeit.

Június 21-én bekövetkezett halála súlyos és fájdalmas veszteség mind a bluesnak, mind az igényes, fekete muzsikát kedvelőknek.

A sok millió blues-fan mellett gyászolja őt számtalan zenész, előadóművész barátja is (a teljesség igénye nélkül: Charles Brown, Eric Clapton, Los Lobos, Charlie Musselwhite, Ry Cooder, Robert Cray, Ben Harper, Booker T. Jones, Van Morrison, Bonnie Raitt, Carlos Santana, Ike Turner, Jimmie Vaughan, Keith Richards, George Thorogood, stb.).

"A blueszal születtem, a bluesszal eszem, a bluesszal alszom, ez tiszta igazság." (John Lee Hooker)

Balogh Tibor

2001. június 28.