Az egész csak egy ócska vicc

Magyarországon a hetvenes években a Hobo Blues Band-en kívül nagyon kevés zenész játszott bluest. Mondhatni annyira kevés, hogy egy kézen össze lehetne számolni – eme ötből az egyik (kettő) a Vas-Bocskai duó, vagy ahogyan korábban ismerhető volt, a Bistro Blues Band.

Egy időben, még éretlen emberként úgy gondoltam, hogy nem olyan komoly baj, ha az emberek nem járnak igazi, minőségi muzsikát prezentáló zenekarok koncertjeire, mert otthon biztosan igényes és jó zenét hallgatnak. De bizony, a mai, multinacionális üzletpolitika és a vásárlói ’sales’ korában ez már nem így van – a rádiókból és a televízióból ömlő sz_rt megeszik és megveszik az emberek, mert annyira lecsökkent a komoly (talán mondjuk erkölcsi) mondanivalóval rendelkező zenék iránt az igény, hogy már a lemezkiadásra sem fordítanak energiát a nagy kiadók (és a kicsik sem).

Így a Bistro Blues Band-nek sem jelent még meg CD-lemeze, csak egy kazetta: Tudod, csak azért címmel 1991-ben.

Vas Zoltán és Bocskai István urak – mint már a bevezetőben írtam volt, a hetvenes évek óta játszanak bluest. Eleinte elektromos hangszereken keresztül adták át kicsiny közönségüknek a zenét; Bocskai István gitáron, Vas Zoltán pedig basszusgitáron és a hangjával működött közre. A blues szívét, lelkét és a teljes zenei világot bemutatandó álltak színpadra, és szívvel – lélekkel játszották a bluest (ugyanúgy, mint ma).

Azok az idők viszont, akárcsak kis hazánknak a rabság és diktatúra évei, elmúltak; ma már egy más világban tengetjük mindennapjainkat. A blues azóta sem kapott nagyobb popularitást, ugyanúgy rétegzene maradt, mint ma, vagy mint ahogyan holnap lesz (és megpróbálok nem negatívan hozzáállni a dologhoz)…

Mostanában Vas – Bocskai Duó néven találkozhat a kedves érdeklődő a két, lassan már a tisztes középkor felé tartó úriemberrel, pl. a Paksi Blues-és Gasztronómiai Fesztiválon, a Budai Fonó Zeneház rendezvényein, vagy nagyobb vidéki városok kocsmáiban, zenés mulatóhelyein.

Szegeden – a mindennapok üres magánya és a rohanás embertelensége mellett, egy apró plakát vonta magára a tekintetemet egy őszi estén: Dalok akusztikus gitárra, a szegedi Juhász Gyula Művelődési Központ dísztermében…

A belépés után a színpadon két kis erősítő (az egyik stílusosan Gibson, csöves), két akusztikus gitár, valamint egy gyógyszeres üveg… Egyből libabőrös lettem, és már előre nagyon boldog. Nemsokára az oldalsó bejáraton belépett egy alacsony, kerek szemüveges pasas, és egy kissé magasabb, bajuszos, kopott farmeres „öregúr”, köszöntek, a hangszerek után nyúltak, és megszólalt a blues…

Hirtelen fölébredtem a ’tespedtségből’ és libabőrös lettem… Aki nem hallott még két gitáron előadott bluest, Gibson-ra írva, valamint egy egyszerű és karcos férfihangra, az magára vessen. Ez a két zenész, akikről ez a jegyzet szól, így muzsikálnak. Vas Zoli öregemberes (vagy ha kell, tizenéves, szűzies leányka) orgánumát Bocskai Pista slide-játéka úgy egészíti ki szerves egésszé, hogy a végeredmény beszél az ember fejében: egyszer az „ónos eső bekopogott az ablakon”, és ehhez hozzáfűzte Pista, hogy „nem könnyű ám”, valamint mindezek után „éleset csattant a kő, ahogyan a sűrű fehér csomó leért”…

Csak ültem a székben, és hagytam, hogy keresztül ömöljön rajtam egy emberöltő fájdalma, öröme, csalódásai… Csak szól a két gitár, és csak szállt a blues. Bocskai Pista gitárjátékán érződik, hogy egy magasan képzett zenész kapta a kezei közé a gitárt… Slide-technikája nem hivalkodó, nem ’virgázik’, viszont az ének kíséretét (mint egy szép, csinos vokalista lány) tökéletesen ellátja… Érezhető a két zenészen az elmúlt húsz év, a sörök-borok-pálinkák literjei, ami elfogyasztása mellett együtt élték az életet és a bluest.

És végül, de nem utolsósorban:

„az egész csak egy ócska vicc…”

(Hazafelé)

Balogh Tibor

2002. január 22.