31 zenész

Emlékszik a Kedves Olvasó az 1992-es évre?

Magyarországon negyven év nyomora és rémálma után egy új, és még határozatlan, szárnyait bontogató kormány próbálgatta a lehetetlent. Én például mentem katonának, igen vidám helyzetek elé állítva ezzel a honvédséget (bár Ők akkor erről még nem tudtak).

Abban az évben igen korán jött a hó, már október elején sepertük és lapátoltuk az utcát - pár fillérért... Ugyanebben az időben egy nagyon távoli városban, egy Madison Square Garden nevű nagyon nagy komplexumban már napok óta készülődtek a munkások, hangmérnökök valamint egy csomó naplopó. Koncertet rendeztek október tizenhatodikán, amelyre igen sok vendéget vártak, mert egy egészen különleges eseményről volt szó.

Egy Bob Dylan nevű zenész harminc éves zenészi pályafutásának csúcsán a barátaival, kollégáival adott egész estés koncertet, amit rögzítettek is - dőlt is a jónép, mintegy 18.000 ember tombolt fél éjszakán keresztül (persze én mindeközben az alakulótér göcsörtös aszfaltját koptattam a kék színű honvédségi melegítőmben, Kőbányán a Zách utcában).

Ezekben a napokban felbolydult New York City belvárosa. Mindenhol a zenészek limuzinjai, a rajongó tömeg félóránként zárt el egy keresztutcát, mert felismerni vélték Eric Clapton-t, vagy George Harrison-t... A belépők már régen elkeltek, a jegyüzérek nem mindennapi pluszpénzre tehettek szert.

Végre eljött a várva vár este - rengeteg ember összegyűlve a hatalmas, szinte tökéletesen felszerelt színpad előtt. A hangfalakból a Freewheelin' szól, ősrégi Dylan album. Valahol hátul, a színfalak mögött már megy a koncert előtti 'pre-parti', folyik a pia, ég a joint...

Egyszerre csak, minden konferálást nélkülözvén a mikrofonhoz lép John Mellencamp, valaki reszelős hangon kijelenti, hogy "special guest Al Kooper", és a zenekar belekezd egy ezeréves Bob Dylan slágerbe, a Like A Rolling Stone-ba... Őrületes hangzavar és tapsvihar a nézőtéren, két csinos fekete lány csodálatos hangon vokálozik, és a fejek fölött messze száll, hogy "how does it feel". A dögös soul feldolgozás után másodperceken belül húzós gitáralapú blues bömböl a hangszórókból, Al Kooper orgonája szinte sikolt, egyszerre mozdul a fej és a láb - Leopard-Skin Pill-Box Hat.

Egy negyven év körüli, szimpatikus férfi lép a mikrofonhoz. Kris Kristofersson. Megfontoltan körbepillant, és a régi barát magabiztosságával jelenti be Stevie Wonder-t. Több zenész helyet cserél másokkal, miközben a világ legcsodálatosabb férfi hangját a Fender pianínó mellé vezetik.

Lassan hömpölyög a dallam, előbb csak néhány akkord a napszemüveges zenész ujjai alól, majd megszólal Steve Cropper és G. E. Smith gitárja is...

Gyertyák és öngyújtók lángjai villannak a hatalmas tömegben. Egyik a másik után, és átveszik a dallamot - Blowin' In The Wind - a soul örök.

Alig eszmél az ember a szívbemarkoló harmóniák után, a mikrofonnál már egy sötét szemüveges, vékony zenész, fej nélküli gitárral a kezében.

Lou Reed-nek hívják, és már régen nem lövi be magát a színpadon. Sehol sem. Csak zenél, még hozzá világszínvonalon, most például az ünnepelt Foot Of Pride című számát. A nyolc perc földbedöngölő blues-a után szinte felüdülés a mandolin visszafogott hangja. Eddie Vedder és Mike McCready játssza az egyik legismertebb Dylan-protest song-ot, a Masters Of War-t.

Ezután kiürül a színpad. Lassan besétál egy vékony, fekete lány, furcsa afro-frizurával. A nyakában lógó gitáron igazít egyet, és megpendít egy dúr akkordot... Tracy Chapman énekli a The Times They Are-A-Changin'-t.

A már ismerős reszelős hang bejelenti a country muzsika első, és legjobb családi zenekarát: June Carter és Johnny Cash. A herflit Mickey Raphael kapja a kezébe, és megszólal egy aranyos, érdekesen hangszerelt feldolgozás a hatvanas évekből: It Ain't Me Babe.

Willie Nelson és a már említett Kris Kristofersson és a The Band (aki évekig volt kísérőzenekara Dylan-nak, közös lemezük is készült) után a gitárblues egyik legérdekesebb és legegyénibb figurája lép a világot jelentő deszkákra: Johnny Winter. Az albínó zenész kísérői az eddigi összeállítás, és öt perc döbbenet következik. Lehengerlő bottleneck gitár, és feszített négynegyedes ritmus: Highway 61 Revisited.

Ronnie Wood (aki néha a mai napig fellép az est sztárjával, ha kedve tartja) és a Seven Days után egy másik "nagy öreg" baktat fel a színpad lépcsőin. Richie Havens, akárcsak Mr. Cash, a folk zene nagy úttörője és propagálója szinte az egész világon. Ezen az estén "csak egy asszonyról" énekel; természetesen egyszálgitár kísérettel.

A Clancy Brothers után, akik a When The Ship Comes In egyedi interpretációját hozták a színpadra,a szünet előtt három gyönyörű asszony áll a kísérő zenekar elé. Mindhármuk nyakában akusztikus gitár, és egy gyönyörű dalt adnak elő: You Aint' Goin Nowhere, a hölgyek pedig: Mary-Chapin Carpenter, Roseanne Cash és Shawn Colvin.

Majdnem egy óra szünet. A büféknek nagy forgalma van; sok helyen magasra száll a szúrós illatú füst... Még mielőtt mindenki visszatért volna a színpad elé, egy zilált frizurájú, kiélt arcú pasas int a zenekarnak, és a gitár húrjai közé csap Neil Young. Bob Dylan kortárs zenész barátja a tőle már megszokott stílusban "összetörősre" vette a figurát, a Just Like Tom Thumb's Blues és az All Along The Watchtower torzított gitárokkal, elszállós szólókkal üvölt a hangfalakból. Steve Cropper méltón állja a próbát, gitárjátéka tökéletesen egészíti ki Neil Young szétszakadt szólóit.

Az őrület tíz perce után egy idősebb asszony cserél helyet a Gibson fenegyerekével, egymás mellett elmentükben összecsapják a tenyerüket. A Pretenders zenekar frontembere, Chrissie Hynde okoz az embernek újra meglepetést. Csodálatosan meleg hangján énekli az I Shall Be Release című régi Dylan-slágert, szép lassú balladává alakítva. A dal a hangszerek hangjának szárnyán messze lebeg, a vokálmikrofonoknál tesz is erről egy kis csoport, akik között ott énekel Sheryl Crow is...

Mindezek után, akinek még nem elég, azt vigye el az ördög. Blues jön, méghozzá nem is akármilyen kategóriából... A fényszórók kúpjában egy szemüveges férfi, kék Fender Stratocaster-el a nyakában. Ahogy a húrokhoz nyúl, még az is tudja, hogy kiről van szó, aki már a kivetítőt sem látja: Eric Clapton... A zenekar most él igazán, hiszen négyen is "Derek" kisérői voltak az évek folyamán több-kevesebb ideig. Mr. Slowhand arról énekel, hogy "ne foglalkozz vele, nem érdekes"... Nem is tököl senki a gondolatok folyamának kategorizálásával, lendül a kéz és mellkasból kiszakad a hang... A félelmetesen lendületes és a megszokott tökéllyel megírt gitárszóló bárkit levesz a lábáról, legyen bármilyen zenei irányzat rabja... Get The Blues !

A The O'Jays himnikus gospel-e után (Emotionally Yours), amelyet egy tizenkét főből álló kórus kisért, újra a The Band állt a hangszerekhez. Látszik a majdnem harminc éves barátság Bob Dylan és Rick Danko zenekara között, köszönhetően a rengeteg együtt töltött időnek. George Harrison és a Tom Petty & The Heartbreakers után, akik a License To Kill után az örök, klasszikus Dylan darabból csináltak húzós, fejrázós rhythm & blues-t: Rainy Day Women... Mellesleg először itt lehetett észrevenni, hogy a tisztelt nagyérdemű elmenne előadóművésznek. Szinte túlharsogták az összes refrénnél a hangszereket. Roger McGuinn után, aki a ,másik klasszikusssal,a Mr. Tambourine Man-nal rukkolt elő, az ünnepelt és az est sztárjává avanzsált Bob Dylan lépett a reflektorok kereszttüzébe.

Az It's All Right Ma (I'm Only Bleeding) előadása után, melyet egyedül vitt véghez, Bob barátunk színpadra szólította a legkedvesebb kollégáit egy rövid jam session erejéig. Eric Clapton, George Harrison, Roger McGuinn, Tom Petty és Neil Young az eddig legszebb Knockin' On Heaven's Door feldolgozás után, amit hallottam (Mr. Lassúkéz szólójátéka itt is feledhetetlen), a My Back Pages című szerelmes dalba fogott bele a megismételhetetlen gitáros "hatosfogat", és néhány, a résztvevőkben örökké élő perc után véget ért a két és fél órányi csoda.

A nézőtér lassan kiürült, a technikusok nekiálltak a végtelen pakolásnak.

Kikérték az utolsó sört a legtökösebb vendégek, a legbátrabbak eldurrantották az utolsó joint-ot, és széjjelszéledt a tömeg. A zene elszállt a fejek fölött a semmibe, de az emlék és a cédé örökké megőrzi azt.

Én azt mondom, vegyék meg ezt a lemezt is.

Bob Dylan: The 30^th Anniversary Concert Celebration, 1993, Columbia Records

A dupla album kapható Magyarországon.

Balogh Tibor

2001. január 9.