Ötvenéves lenne a dzsessz fenegyereke Jaco Pastoriusról beszél Peter Erskine

Népszabadság, november 23.

Jaco Pastorius fénylő üstökösként robbant be a zenei életbe a hetvenes években, és kiégve tűnt el a nyolcvanas évek második felére. Amit ez alatt a rövid idő alatt alkotott, alapjaiban változtatta meg a basszusgitárjátékot. Néhány évig meghatározó embere volt a legendás Weather Reportnak, játszott a leghíresebb dzsessz-zenészekkel, 1987-ben bekövetkezett tragikus halálakor Miles Davis dalt írt az emlékére Mr. Pastorius címmel. Peter Erskine, amerikai dobossal beszélgettem róla, aki különböző zenekarokban éveken át játszott együtt Jaco Pastoriusszal.

– Emlékszik, mikor találkozott először Jaco Pastoriusszal?

– Hadd válaszoljak egy hoszszabb történettel. Amikor először játszottam igazi profi bandában, ez úgy 1972-ben lehetett, Stan Kenton együttesében voltam dobos, és mindenfelé utaztunk az Egyesült Államokban meg azon kívül is. Sokszor előfordult, hogy amikor megérkeztünk egy városba, a helyi zenészek szóltak, hogy van egy nagyszerű dobosuk vagy szaxofonistájuk, vagy bőgősük. És akárhányszor Dél-Floridába mentünk, mindig hallottunk egy kiváló basszusgitárosról. Néhány évvel később megjelent egy album, Jaco első lemeze (Jaco Pastorius, 1976 – a szerk.), és amikor azt meghallgattam, hirtelen eszembe jutott: jó ég, hiszen ez az a srác, akiről annyit hallottam! Akkoriban Maynard Ferguson zenekarában doboltam, és az érdekes az, hogy Maynard egyik trombitása, Ron Tooley, játszott Jaco első lemezén is, együtt Randy Breckerrel. Nos, valójában Ron intézte el, hogy találkozzam Jacóval. Éppen Kaliforniába mentünk játszani, és Ron felhívta Jacót, aki kivételesen otthon volt, mert egyébként rengeteget dolgozott, akkoriban fejezték be a Weather Report Heavy Weather-albumát. Szóval Ron és Jaco beszélgetett egy darabig, aztán Ron megkérdezte, nincs-e kedve eljönni az esti koncertünkre. Jaco azt felelte, hogy nem ér rá, meg már egyébként is hallott minket egy évvel korábban, de Ron erősködött, hogy van egy új dobos, akit látnia kell. Végül Jaco annyit mondott: jól van, ott leszek. Szóval Jaco leginkább csak azért jött el, hogy halljon engem, de én erről nem tudtam. Az első lemez borítóján láttam a képét, azt a nagyon szép fekete-fehér fényképet, egészen euró-painak nézett ki, olyan misztikus volt. Este a koncert előtt észrevettem, hogy Ron Tooley beszélget egy hosszú hajú, piros baseballsapkás, napszemüveges sráccal, aki nekem egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Amikor odamentem hozzájuk, Ron azt mondta: Helló Peter, hadd mutassalak be Jaco Pastoriusnak. Mire az én első szavaim Jacóhoz ezek voltak: na ne! Jaco nagyon barátságos volt, beszélgettünk, de aztán egyszer csak az órámra néztem és láttam, hogy a koncert mindjárt kezdődik. Mennem kell játszani – mondtam, mire Jaco mondott valamit, amit soha azelőtt zenész nem mondott nekem: érezd jól magad! Ez akkor nagyon nagy hatással volt rám, tényleg jól éreztem magam. A koncert után Jaco és én meg még egy páran egész este beszélgettünk, meghallgattuk a Heavy Weather-albumot, és amikor végére értünk a kazettának, azt mondtuk: még egyszer! Egészen napfelkeltéig...

– Hogyan fejlesztette ki Jaco azt az egyedülálló hangzást és technikát, amely végül is forradalmasította a basszusgitárjátékot?

– Nos, az biztos, hogy rengeteget gyakorolt. Ugyanakkor Jacónak volt veleszületett zenei tehetsége. Szinte bármilyen hangszeren tudott játszani. Láttam. Egyszerűen megértette a zenét, és annyira gazdag volt a tehetsége, és annyira mély érdeklődéssel fordult a zenéhez, hogy hatalmas tudásra tett szert. A basszusjátékot nem csak mint basszusgitáros közelítette meg. Nagyon sok minden befolyásolta a zenéjét. Ugyanolyan hatással volt rá Frank Sinatra éneke, Ted Jones írásai, mint Ron Carter, Chuck Rainey vagy bármely más bőgős, basszusgitáros játéka.

– Milyen volt a közönség reakciója a kezdeti időkben, amikor Jaco berobbant a dzsesszéletbe?

– Mindenki körülbelül ugyanúgy reagált, döbbent lelkesedéssel. Voltak még páran, akik valami hasonlót csináltak, mint Jaco, de ő igazán egyedi volt azzal, hogy utánozhatatlan technikáját egyedi hangzással keverte. Ez valami teljesen új volt. A leginkább figyelemre méltó Jaco technikájában az volt, ahogy a bund nélküli basszusgitáron intonálni tudott. Soha nem hallottam mást, akinek olyan intonációja lett volna, mint amilyen neki volt.

– Mikor volt Jaco Pastorius a csúcson?

– Jaco legjobb időszaka jó pár évig tartott. Amikor először feltűnt, akkor friss volt, új volt, fiatal volt. A Weather Report-os korszaka alatt még tovább érett. Az én kedvenc felvételeim – hallgatóként – például a Heavy Weather-album, a Hejira, Joni Mitchell lemeze, aztán volt egy Michel Colombier-album, amin Jaco és Steve Gadd játszott együtt, és én is doboltam egy keveset. Amíg együtt voltunk a Weather Report-nál, Jaco a legmesszebbmenőkig kiteljesítette egyedi játékát. A Word of Mouth-album már abban az időszakban született, amikor egy csomó más dolog kezdett naggyá válni az életében – itt most elsősorban a problémákra gondolok, amelyekkel szembe kellett néznie. Mindazonáltal zeneileg nagyon gazdag korszakhoz ért – a Word of Mouth mestermű. Később kezdett több energiát fordítani zeneszerzői és produceri tevékenységre, mint a basszusgitározásra. Az szinte másodlagossá vált számára.

– Milyen problémák miatt fordult az alkoholhoz és a droghoz?

– Nos, az alkohol és a drog volt a probléma. Az olyan időszak volt, amikor a drogot és az alkoholt az élvezet szimbólumának tekintették. Az emberek tudták, hogy nem veszélytelen, mindenki tisztában volt vele, hogy káros az egészségükre. Azért fordultak mégis ezekhez, hogy megszabaduljanak a félelmeiktől, el akarták hessegetni a gondjaikat, hiszen mindannyiunk-nak van egy „csomagja”, úgy értem, egy nagy bőröndje tele bizonytalansággal, kételyekkel, gondokkal. Nem vagyok pszichiáter, de Jaco elképesztő tehetsége ellenére sem volt a legmagabiztosabb ember. Ez egyébként rengeteg kreatív emberrel így van. Másrészt egy olyan művésznek, mint Jaco volt, a zsenialitás hatalmas terhet jelent. Néha nagyon szemtelen tudott lenni – sokan azt hitték róla, hogy öntelt, túlságosan magabiztos valaki. Ezzel szemben én nagyon szerénynek ismertem. Számára a tehetség, a zenei tudás, a kreativitás teher és küzdelem is volt, csakúgy, mint sok művész számára a történelem során, és sajnos az alkohol és a drog – elsősorban a kokain – csak ártott és nem segített.

– Ha össze kellene foglalnia, hogy mit örökölt a dzsessz Jaco Pastoriustól, mit mondana?

– Nos, Jaco mindenképpen tovább él a lemezei által, és azok magukért beszélnek. Van tehát egy jelentős örökség a felvételeiben. Ugyanakkor úgy vélem, és itt most lehet, hogy tévedek, de szerintem az ő örökségének jelentős részét, többek között azokat a munkákat, amelyeket Joe Zawinullal és Wayne Shorterrel készített, nem fedezte még föl, nem fogadta el, és nem emésztette meg a dzsessztársadalom. Ezzel arra a hihetetlen harmóniai szabadságra és kísérletezésre utalnék, amit ők csináltak. Amikor olyan basszusgitárosokat vagy bőgősöket hallok, mint Marc Johnson, Michel Benito vagy mondjuk Dave Holland, akkor ők egy kicsit emlékeztetnek Jacóra. A Weather Report gyakran improvizált vagy „jammelt” egy hangnemben, és Jaco, meg persze Joe és Wayne, nagyon értett hozzá, hogy az egy hangnem adta összes lehetőséget kihasználják. Így az improvizáció gyakran úgy hangzott, mint a szám előre megírt része és fordítva. Az emberek soha nem tudhatták biztosan, hogy éppen mit hallanak. Az előadásaink kulcsává az a gondolat vált, hogy örökös zeneszerzésnek fogjuk föl a játékot. Nem sok olyan zenekarról hallottam, amelyik ezt meg tudná csinálni. Joe Zawinul pedig azóta sem tudott olyan kivételes képességű basszistát találni, mint amilyen Jaco Pastorius volt.

Lőrinczy Félix

2001. november 30.