Hobo: "Nem nyugszunk bele a dolgokba"

Hobónak sikerült valami, amit csak kevesen tudnának utána csinálni: egy teljesen újjászervezett formációval feleleveníteni a régi Hobo Blues Band történetének legizgalmasabb fejezeteit. A három évnyi szünet után elkészített Gyöngy a sárban című stúdióalbum alkotógárdája le sem tagadhatná, mennyire egy húron pendül a zenekarvezetővel. Mintha az elmúlt tíz év lemezei meg sem születtek volna: Hobo visszatért oda, ahol mindig is otthon érezte magát.

- Új lemezetek hosszú kihagyás után tér vissza a régi albumok hangulatához.

- A Hobo Blues Band lemezei mindig megpróbálnak egy koncepciót kifejezni, egy központi magból ágaznak el a gondolatok. Pozitív dolgok, mint a Gyöngy a sárban, a Közép-európai Hobo Blues 2000, ironikusak, mint a Latin lecke, a Vadember, vagy dühös dolgok, mint a Láthatatlan légió. Ebben a dalban megvan az, ami mindig is meg volt a Hobo Blues Band szerzeményeiben, hogy nem nyugszunk bele a dolgokba. Ez a mi szabadságunk, mi akartuk, hogy a szovjet tankok helyett kólaautomaták jöjjenek ide. Ha eufórikus hangulatban lennék afeletti örömömben, hogy az alacsony termetű elvtársak folyamatosan váltogatják egymást az ország élén, akkor ez lenne benne. A rendszerváltáskor volt egy lemezünk, a Tábortűz mellett, ami a legnagyobb pofára esés volt. A szabadság megérkezése miatt érzett eufóriában született, de a valóság kicsit másképp alakult.

- Párhuzamot lehet vonni a tankok és a kólaautomaták között?

- Természetesen nem. De a politikai sík mellett van egy kulturális része is a dolognak. A Furfangos Nyeszterkát vagy az Ezerarcú hőst Stallonéval vagy Schwarzeneggerrel azért már párhuzamba lehet állítani. Mi már a rendszerváltás előtt is próbáltuk előtérbe helyezni József Attilát, Petőfi Sándort, a magyar szót. Most is próbáljuk, erre utal a lemezborítón látható H betű.

- Az egész város H betű most.

- Nem baj. De sajnos nem azt jelenti, hogy Hobo, mintha az egész város engem imádna. De ez a város soha nem fog így érezni irántam. És már én se imádom őt.

- Miért szerettél ki Budapestből?

- Egyszer a Batthyány térről indultunk egy barátommal Tatabányára. Akkor még nem volt jogosítványom, így ő vezetett. Este hétkor mentünk, egy postai pénzszállító meg akart előzni minket, ránk dudáltak, és a barátom kiszólt nekik valamit. Erre ketten kiszálltak, elkezdtek üvöltözni, a barátom is kiugrott, én meg utána, mire az egyikük elővett egy pisztolyt, és a fejemhez nyomta. "Hobo, ha közelebb jössz, lelőlek" - valami ilyesmit mondhatott. Namost az illető körülbelül a mellemig ért, mondtam neki, ha nem teszi el a fegyvert, olyan pofont kap, hogy leesik a feje. Végül a barátom elrángatott onnan. Akkor fogadtam meg, hogy amint lehet, elköltözöm innen. Ráadásul akkor már kész volt az I love you Budapest albumom is.

- Kissé elsietted.

- Igen, ha utána kellett volna megírnom, biztosan másmilyenre sikerül.

- Mondhatjuk azt, hogy a Hobo Blues Band az elmúlt tíz évben kereste az utat, de nem nagyon találta?

- Bizonyos értelemben igen. 1989-ben a dolog változott egy nagyot, addig a Hobo Blues Band a létező összes jó és rossz mániámat megcsinálta. A költészettől kezdve a fekete blues vagy a rockzene klasszikusain át a bohóctréfákig, kuplékig. Aztán átalakult a zenekar, és ezek a dolgok lassan kiszorultak. Korábban volt olyan lemezünk, a Vándor az úton, amelyen csak Doors számok voltak, meg versek. Ezt a '89 utáni Hobo Blues Banddel már nem lehetett volna megcsinálni. Más dolgok érdekelték őket. A zenekar szép lassan elveszítette a kapcsolatát az irodalommal, a színházzal. A lemezek, talán az 1990-es Tábortűz mellett kivételével, egyre szűkebb területen mozogtak. Hiába próbáltam a Vadaskerttel vagy a Vissza a 66-os úton lemezzel leszámolni az amerikai álommal. Közben az estjeim, a Jim Morrison, a két József Attila, a Viszockij, vagy a monodrámám a végén nagyobb közönséget vonzott, mint egy Hobo Blues Band koncert. Két éve aztán átalakult a zenekar, és a tavalyi szólólemezem, a Csavargók tízparancsolata már egy új szerzőgárdával készült. Ugyanazzal, mint a Gyöngy a sárban, amely egyfajta visszatérés a régi útra.

- Ez azt jelenti, hogy egy zenekar nem működhet demokráciaként?

- Soha nem kényszerítettem embereket olyasmire, amit nem szívesen csináltak. A végén viszont alig maradt valami az én mániáimból. Fenntartottam a dolgot, mert nagyon szerettem a zenekart. De ez csak úgy működhet, ha az ember önmagánál is fontosabbnak tartja azt, amit csinál. Egy József Attila verset, egy Jim Morrisont, egy Muddy Waters bluest vagy egy Faludy verset mindig fokozott alázattal próbáltam előadni, talán ezért is volt olyan jó a fogadtatásuk. És a Hobo Blues Bandet mindig többre tartottam magamnál. Azért, hogy a zenekar körüli legendát fenntartsam, nagyon sok mindenről lemondtam, és ezt nem kellett volna.

- Sokat töprengtél a döntésen vagy volt egy utolsó csepp?

- Az élet végül megoldotta. Fájdalmas volt, hiszen nem olyan emberekkel játszottam együtt, akikre haragudni tudtam volna. Az utolsó csepp az volt, amikor '97-ben a Lágymányosi Közösségi Ház színpadán láttam, hogy a Halálapa blues című Ginsberg-vers alatt kinevetnek a hátam mögött. Akkor eldöntöttem, hogy ezt be kell valahogy fejezni. Sikerült is minden konfliktus nélkül, nem volt harag. Elvárták tőlem, hogy alárendeljem magam a zenekarnak, és ez nagyon sokáig így is volt, de ők nem tették meg ugyanezt. Ez teljesen érthető a zenészek szempontjából, a mai világban mindenki kénytelen több lábon állni. Igazán sohasem volt ügyük, talán csak az, hogy bármelyik zenekarban is játszottak, mindig kiváló teljesítményt nyújtottak.

- Túlságosan profik voltak a Hobo Blues Bandhez?

- Nem, egyáltalán nem. Mindannyian nagyszerű zenészek, szerették is a dolgot, de keveseknek adatik meg, hogy kimondhassák, ehhez az országhoz tartoznak, ezeket az embereket akarják szolgálni. Ma szinte minden területen Amerika a mérce. Ha arra gondolok, hogy annak idején milyen szinten istenítettem a Rolling Stonest, és hogy azóta mi lett belőlük, a szó legnemesebb értelmében... Mindennél jobban szerettem volna olyan lenni, mint ők, ma már azonban a világ összes pénzéért sem törekednék ilyesmire. Megvan itt a dolgom, ami engem rendben tart, amit szolgálok, belőlük meg showbusiness lett. Ilyen a dolgok természete. Én kimaradtam a showbusinessből, találtam más tartalmat magamnak, amely talán másoknak nincs meg, de nem is biztos, hogy rajtam kívül ezt bárki is kereste. Fantasztikus zenészekkel játszottam együtt, de zavarta őket, amikor megpróbáltam túllépni ezen, megpróbáltam elkalandozni a bluestól, a rockzenétől. Nem tudták elképzelni, hogy ezt a dolgot homogenizálni lehet, pedig ezt mások is csinálják, nem én találtam ki.

- Ez lenne a kelet-európai blues?

- Nem, ez nem is annyira zenei kategória. Inkább egyfajta gondolkodásmód és átjárás más művészetekbe. Az alternatívok közül a nyolcvanas években csinálták is ezt néhányan, mint a Sziámi vagy a Bizottság. Nem csak egy dögös nyílegyenes bluest akartam, ami persze a legjobb dolog a világon.

- Tudatos döntés volt, hogy távol tartottad magad a showbusinesstől, vagy csak egyszerűen így alakult?

- Így alakult. Egyrészt sokáig kiszorítottak a dolog üzleti részéből, és ez a rendszerváltás után sem sokat változott. Másrészt valószínűleg idegenül is hatna, ha egy reklámízű rendezvényen megeresztenék néhány poént. A Vadember című szám vagy a Latin lecke pont arról szól, amiről kérdezel. De ez egyáltalán nem tudatos, nem én írom a dalokat, a dalok írnak engem. Ami tudatos, az a mesterek szolgálata.

- Mi a véleményed a slágerekről? Sokak szerint neked is van néhány.

- Azok véletlenül jöttek, nem annak készültek. Talán olyasmit sikerült megpengetniük, ami rezonált az emberekben. Most is vannak ilyenek, csak nem biztos, hogy eljutnak a közönséghez. A közvetítő csatornák, a tévék, a rádiók zárva vannak előttünk. A kérdés nem az, jó-e amit csinálunk, hanem hogy eljut-e az emberekhez. Kicsit mintha javulna a helyzet, a koncerteken legalábbis többen vannak, mint 2-3 évvel ezelőtt.

- Milyen szempontok alapján válogattad össze az új csapatot?

- Mindenkit ismertem már különböző formációkból, Hárs Viktorral együtt is játszottam a Viszockij, a Morrison és a Rolling Stones műsorokban. A KimNovakból érkezett Pribil Gyurival ugyancsak összefutottunk már néhány jam sessionön, ráadásul ő évek óta a Hobo Blues Band törzsközönségéhez tartozik, akárcsak Gyenge Lajoska, aki a Lágymányosi Közösségi Ház állandó vendége. Varga Jancsit pedig az Eastből ismerem. Az én szememben ő mindig is kilógott a magyarországi szakmából. Szuverén egyéniség, akinek mély érzelmei, mély zenéje van. A zene számomra egy érzelmi műfaj, akármilyen jó a szöveg, akkor is az. Mindig látszik valakin, mennyire őszinte, mennyire hergeli bele magát. Van, akiről szinte lerí a zene szeretete, másnak meg innia kell ahhoz, hogy játszani tudjon. Szerencsére nekik erre nincs szükségük, mindegyiküknek van valami mániája a zenével kapcsolatban, és ez nagy összetartó erő.

- Nem tartasz attól, hogy lesznek, akik azt mondják majd: Hobo nem bírt az előző csapattal, ezért lecserélte a gárdát egy olyanra, amely minden mániáját szó nélkül megvalósítja?

- Soha életemben nem érdekeltek az ilyen dumák. Másrészt pedig a közönség azt várja tőlem, hogy megcsináljam a mániáimat, és nem arra figyel, kikkel játszom. A Hobo Blues Band sohasem volt ugyanannak a négy-öt embernek a szövetsége, mint a Beatles vagy a Rolling Stones. Póka Egon vagy Deák Bill Gyula például, akik a zenekar nagy egyéniségei közé tartoztak, nem voltak alapítótagok.

- Magyarországon a közönség általában együtt öregszik a zenekarokkal. Van valami sejtésed arról, nektek mivel sikerül még mindig megszólítani a fiatalokat?

- Erre én sem tudom a választ. Nem értem, miért tanulják meg kívülről tizenhat éves gyerekek a szövegeimet. De az nagyon jó, hogy a Hobo Blues Band nem csak egy generációhoz szól. Két évtized alatt mindenféle lemezeink voltak, vagy eltaláltuk a rezonanciát, vagy nem. Én például az egyik legfontosabb dolognak az I love you Budapest albumot tartottam, amely szinte visszhang nélkül maradt 1993-ban. Mostanában viszont a fiatalok mintha kezdenék fölfedezni.

- Egyszer azt nyilatkoztad, megtaláltad a helyed, vége a vándorlásnak. Gyönyörű családod van, a közönséged viszont nem hagy megöregedni. Nem veszélyes ez?

- Nem vagyok egy önelemző alkat, szerintem nem is lehet úgy magyarázni a dolgokat, hogy amikor zűrök vannak, akkor ilyenek a lemezek, amikor minden rendben, akkor meg olyanok. Az biztos, hogy rettenetes terheket tettem le, és ez szabaddá tett. Még akkor is, ha egyesek szemében a család nem egyeztethető össze ezzel az életformával. Ez azonban nem így van. A zene miatt még soha nem vesztettem el kapcsolatokat.

- Példás családapaként is meg tudod valósítani a terveidet? Nem hiányoznak azok az élmények, amelyek korábban dalokra, könyvekre, előadásokra inspiráltak?

- Ezeken már túl vagyok, és az ember nem megy vissza oda, ahol már járt. Nem vágnék neki még egyszer a 66-os útnak, nem írnám meg újra a Kopaszkutyát. Már nem is emlékszem, milyen volt, csak azt tudom, hogy nem volt becstelen. Leszámoltam Amerikával, ha tehetném, inkább elutaznék Olaszországba, a tengerpartra. Ott írnék, beszélgetnék az emberekkel. Vagy elmennék Prágába, megszagolgatni egy kicsit Kunderát, Hrabalt, Haseket. Valami ilyesmire vágyom azon kívül, amit mindennap megkapok, és amiben rendesen meg is merítkezem: a családom szeretetében, a gyönyörű kétéves lányom tekintetében. Van egy 27 éves fiam, egy unokám, aki egy hónappal idősebb a lányomnál. Minden problémát meg tudok beszélni a feleségemmel, aki a társam is. Az ilyen dolgok sokkal többet jelentenek számomra, mint egyeseknél az, ha egy hétig részegek lehetnek. Bár igazság szerint ezt sohasem próbáltam ki. Amikor probléma van, persze nem tudok elmenekülni. A Közép-európai Hobo Blues 2000-ben utalok is erre: "Olyan nehéz elmondani bármit is, ha az ember énekel - Néha jobb lenne hallgatni, de tőlem mást várnak el". Jó dolog, ha az embertől ezt várják el, jó, hogy az ember őszinte lehet. Ha éppen nincs mondanivaló, az sem bűn. A mai időkben mi kerülhet a célkeresztbe? A Vadászattal el lehetett találni valamit, de a Tábortűz mellett-tel a legnagyobb lelkesedés közepette rúgtam egy akkora luftot, hogy még ma is röhögök rajta. Nem mindig a váteszi, a profetikus póz a legjobb. Vegyük komolyan, hogy nem vagyunk komolyak! Enélkül elviselhetetlen lenne, jó dolog játszani. Csak Magyarországon még nem szoktak hozzá az öniróniához, mindenkitől azt várják, hogy magának állít szobrot. A Gyöngy a sárban is sok félreértésre ad okot, pedig csak arról van szó, hogy "Vannak akik nem eladók, és hitüket belül hordják - Nem látszik a gyöngy a sárban, mégis övék az ország". Ez nem rólam szól, hanem azokról, akiket szeretek.

- Régóta tervezed, hogy megírod nemzedéked regényét.

- Azt sem tudom megmondani, papírra vetem-e egyáltalán. Úgy érzem, a mestermunkámat még nem írtam meg, és ez néha borzasztóan zavar. Lehet hogy egy könyv, egy lemez, egy monodráma vagy film lenne belőle, nem tudom. Némi sejtésem azért van a hangulatáról. Ginsbergtől megtanultam, hogy egyedül a humor és az önirónia segít elviselni a körülöttünk lévő világot.

Gedei Norbert

2000. augusztus 26.