Takáts Tamás - Az asszony pénzt akar, a vonat zakatol

A Takáts Tamás szabadidőzenekar tíz éves jubileumát ünnepli, ez idő alatt több tucat zenész fordult meg a csapatban. Évi 100-150 alkalommal lépnek színpadra, számos világsztár - Rolling Stones, John Mayall, Joe Cocker, Eric Burdon, Brian May, Chris Farlowe, James Brown és Fobben Ford) hazai koncertjén melegíthettek. Eddigi munkásságukat hat sorlemez és egy napokban megjelent bestof-album dokumentálja. A Takáts Tamás Dirty Blues Band június 17-én a Petőfi Csarnokban ünnepelt, az alkalomhoz illően népes vendégmuzsikus-sereggel.

-A Karthágó együttes énekeseként vált ismertté, aztán a Szenátor, majd az East tagja volt. Mostani zenekara azonban egészen más világ.

- Éppen ezek ellenhatásaként jött létre. Különösen az East-korszakban éreztem ennek szükségét: annyira míves, kitalált, kidolgozott zenét játszottunk, hogy az egy idő után nyomasztott engem. Elhatároztam, szabadidőmben igazi földhözragadt, mocskos zenekart alapítok. Pergő, lábdob és cintányér, a többi kispolgári csökevény, szólt hozzá az ideológia, és ez a világ úgy látszik, bejött, megtalálta a maga közönségét.

- Ez sem akkor, sem ma nem okoz skizofréniát önben? Hisz a mostanában időnként összeálló Karthágó- emlékeim szerint - nem csak zenei világában, de imidzsében is homlokegyenest az ellenkezőjét képviselte, az ön farmeros-pólós-tornacipős attitűdjével szemben egy giccses-maskarás álomvilágot.

- Ezt a fajta bohóckodást soha ki nem állhattam, a Karthágóban elsőként vágtam a kukába a vasszöges cuccokat. Nagyon fiatalon, 21 évesen kerültem a csapatba, a többség majd tíz évvel idősebb nálam, engem meg mindig leintettek, mondták, nyugi, kiscsávó, neked kuss a neved. Igyekeztem hát kimaradni az egészből. Emlékszem, a kapuban a rendezők sokszor nem is akartak beengedni, mert szerintük egyrészt túl fiatal vagyok énekesnek, másrészt egy zenész nem így néz ki. A Karthágó egyébként, ha szigorúan vesszük, 1985-ben feloszlott, időnként mégis eszünkbe jut, hogy csináljunk egy bulit. Ez hol összejön, hol nem. Tervezünk közös lemezt, Szigeti Ferenc új számához épp most írom a szöveget.

- Marad a korábbi amerikai, west coastos irányvonal?

- Én inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy a vokális rockzene. A legtöbb rockzenekarban a gitárosok és a dobosok döngölnek, elől meg ott áll nagy terpeszben az énekes, és sikít nagyokat. Mi szintén döngölünk, de nálunk nem csak én, hanem az egész banda sikítozik. Talán a magyar néplélekből adódik, de nálunk a zenészek nem tudnak vagy nem hajlandók énekelni. A vokál a Dirtyben is állandó gond. A Karthágó esetében meg annyira jó, hogy nem vagyok egyedül.

-Térjünk vissza a Dirty Blues Bandre. Ha jól tudom, Fekete Jenőt helyettesítette két hétre a Palermo Boogie Gangben, és ekkor határozta el, hogy blueszenekart alapít.

- Igen, ez egybeesik a kilencvenes évek eleji blues bummal. Mindig is szerettem a bluest, de ott, a Fregatt sörözőben, a Palermo-koncertek alatt éreztem rá először, hogy ezt érdemes is játszani. Ez a siker ösztönzött arra, hogy a haverommal blueszenekart alapítsunk. Néhány év alatt az ország összes falujában nyílt egy blueskocsma, az viszont már kifejezetten nevetséges volt, hogy a gomba mód szaporodó bluesfesztiválokon a zenekarok legalább a fele vérbeli fakezű srácból állt, akik azt hittét, ha eljátsszák a Hey Joe-t vagy a Born to be wild-ot, akkor ők blueszenészek. Pedig ezeknek a daloknak vajmi kevés köze van ehhez a műfajhoz.

-A mostani szombati buli egy korszak lezárása, vagy csak ünnepelnek egyet, és folytatják tovább?

- Nem érzem, hogy lezártunk volna bármit. Nekem régi mániám, hogy összecsődítsem azokat az embereket, akik ebben a zenekarban az elmúlt évtizedben részt vettek. Összesen 38 muzsikust hívtam meg.

- Emlékszik még az első koncertjükre?

- Hogyne, 1990 februárjában az azóta megszűnt külkereskedelmi cég, a Mogürt pinceklubjában léptünk fel. Még videofelvétel is készült róla, de aztán a basszusgitárosunk véletlenül rávett egy akciófilmet. Később az Eötvös-klub lett a törzshelyünk, amíg be nem zárták, minden hétfőn több száz ember tolongott a koncertjeinken. Soha többé nem találtunk magunknak ilyen hangulatú klubot. Aztán úgymond “befutott" zenekar lettünk. Pedig kifejezett szabadidőzenekarként kezdtük, lemezekben egyáltalán nem gondolkodtunk Emlékszem, első felvételeinket odahaza egy hatvanas évekbeli német “traktor" szalagos magnóval rögzítettük, két sávra, egyik oldalon a zenekarral, a másikon az énekkel. Egyik kazettamásoló ismerősöm legyártott ötszáz példányt belőle, borítót hozzá az egyik bevásárló centrum névjegynyomtató részlegén csináltattunk. Abszolút undeground kazetta volt, sajnos már nekem sincs több belőle, időközben ellopták a rajongók. Aztán jött a PolyGram, majd 1996-ban a Hungaroton. Elégedettnek mondhatjuk magunkat, adott példányszámot mindig el tudunk adni, képviselünk egy állandó színvonalat. Reggelenként tükörbe tudok nézni, hisz végül is nem játszunk lakodalmas rockot.

- De a bluesnak azért a könnyedebb oldalát ragadták meg.

- Egyszer egy újságíró azt vágta a fejemhez, hogy a koncertjeimen énekeltetem a közönséget, mint valami popsztár, és ez a blues műfajába nem fér bele. Nos, a fekete munkadalból kinőtt bluesnak épp az a lényege, hogy előénekesre válaszolgattak a gyapotszedő munkások. Ennek a műfajnak a gyökerei nagyon is kommunálisak. Magyarországon a bluesra viszont - hangsúlyozom: tehetséges előadók révén - valahogy ráülepedett az értelmiségi vonal. Pedig ezeket a bluesokat, akárcsak a népzenét, egyszerű emberek írták, saját napi problémáikról, arról, hogy elhagyta a barátnője vagy tegnap jól berúgott és fáj a feje. Ezeket a gondolatokat próbáltam visszahozni a bluesba. Sőt, a blazírtságot és az iróniát, a minden dalban megbújó kesernyés mosolygást. Vannak elegen, akik viszik ennek az intellektuális oldalát, mi földhözragadtabbak szeretnénk lenni. Nem álomvilágról vagy elvont dolgokról énekelek, hanem arról, amit itt látok magam körül. Ahogy az emberek mennek az utcán, ahogy a kocsmában röfögnek, ahogy a politikusok üvöltöznek a televízióban. Hogy az asszony pénzt akar, a vonat meg zakatol.

J. B. Sz.

2000. augusztus 1.