Everyday I Have The Blues

Hosszú évek után újra Palermo Boogie Gang koncert

Ezen pamflet írója sokak szerint nem normális. Sőt, vannak olyanok, akik nem átallják teljesen hülyének nevezni.

Valamikor a '90-es évek közepén történt az első ilyen kirívó eset. Ültem egy vidéki kisváros középiskolai kollégiumának a folyosóján, mint büszke gimnáziumi tanuló, és a folyosó őre.

Ügyeletes voltam.

Az üres és hallgatag órák rémisztő magányát messzire űzvén egy borító nélküli kazettát hallgattam, rajta egy csomó furcsa zene. Csak annyi szerepelt a szalag tokján, hogy 'Palermo Boogie Gang - Red Hot Blues'. Az egyik nevelőtanárom nyomta a kezembe, hogy másoljam át valamelyik ismerősének.

Nem tudtam, hogy milyen muzsika ez, és kik zenélnek a felvételen. Nem tudtam, hogy "fekete zene", és azt sem tudtam, miért tetszik ez nekem. Csak annyit éreztem, hogy átáramlik rajtam a muzsika, és olyan érzéseket, gondolatokat sugárzik felém, amelyek mindennél többet érnek, és soha ne érzett örömöt okoznak.

A kazetta a Palermo Boogie Gang első stúdióalbuma volt, hülyének pedig a szünetben a folyosóra szabaduló szakmunkás hallgatók (műbőr, szegecsekkel kivert dzsekiben, babos kendőben, a magyar honvédségtől leselejtezett bakancsban, Auróra pólóban) "kiosztottak", hogy "mi ez a sz..r, bazzeg, Pokolgépet hallgassál, te p..cs.".

Igaz, hogy már akkoriban is sejtettem, hogy a minőségi blues élvezetéhez az átlagnál magasabb fokú szocializáltság kell, de ez az affér mindenesetre kiborított.

Az évek, mint a fáradt sóhaj a szoba magányában, elszálltak, és a harmadik évezred kezdetén a Palermo Boogie Gang (és a menedzsment) meglepte a vájtfülű blues rajongókat.

Június 8-9-én este a New Orleans Music Club-ban (a zene új belvárosa Budapesten) lépett föl a kvartett a régi és új darabokkal.

A 21.00 órára meghirdetett buli - a nálunk megszokott mentalitással élve - fél tízkor kezdődött el.

A volt menedzser, Podlovics Péter rövid bemutatása után az öt zenész sorban lépett a fényszórók kereszttüzébe: Mezőfi István a dobokhoz ült le, Kepes András a basszusgitárt akasztotta a nyakába, Bacsa Gyula a zongora mögött foglalt helyet, Fekete Jenő piros Stratocaster-ével a nyakában az énekmikrofon mögé állt, legvégül pedig Szabó Tamás lépett a színpadra szájharmonikáival a kezében.

Everyday I Have The Blues.

Elkezdődött. Talán kissé erőtlen. Talán kissé szokatlan. Megfáradt és enervált. Jenő gitárjátéka és éneke olyan, mint amikor a melós az egész napi munka után jutalomként megkapja az egy láda Kőbányait, és három üveg után egyik pillanatról a másikra rábólint az asztalra, és nincs tovább. Legalább az első blokk közepéig tartott ez a feltűnő, megkopott hangulat a színpadon.

Aztán jöttek sorban a Red Hot Blues, a Bottle Up And Go, az Anniversary lemezekről kiragadott darabok, lassú bluesok, boogie-woogie-k, egy kis zydeco, mindez modernebb felfogásban, mint eddig bármikor.

Meglepően ötletes variációt játszottak a Mojo Boogie című témára, amelyhez hasonlót legutoljára Sonny Landreth-nél hallottam. Ez az ötletesség egyébként minden régi Palermo-darab interpretációjára igaz, amely szerepelt a repertoáron, látszik (hallatszik), hogy a gyakorlás alatt volt még egy-két jó ötlet is.

Egyik lábamról a másikra álltam a New Orleans színpadával szemben, hallgattam a zenét, régmúlt idők igéző emlékeit sirattam csöndben, és szépen lassan a feje tetejére állt a világ bennem.

Ami leginkább megfogott, az egy csodaszép, akusztikus jellegű feldolgozás, a Special Rider volt.

Ennek a darabnak egy - elektromos gitáron játszott szólóval készült - változata szerepel a Red Hot Blues albumon is. Fekete Jenő slide-gitárja egyébként is úgy szól, hogy arra nem lehet nem figyelni, de ebben számban csak álltam lehunyt szemmel, és átlebegtem a tomboló tömeg fölött (amelynek összetétele érdekesen alakult: bizarr arcok váltakoztak régi, kitaposott cipős, bársonynadrágos Palermo-rajongókkal), és nem gondoltam arra, hogy a magyar zenei ízlés lassan nem lesz több, mint a fogyasztói társadalom torkán lenyomott kommersz és igénytelen produkciók tömkelege.

Aki nem volt ott jún. 8-9-én, pénteken-szombaton este, az valami olyasmit hagyott ki, amilyen könnyen lehet, soha nem lesz több. A Palermo Boogie Gang a fáradtságtól, a szokatlan helyzettől függetlenül fantasztikus koncertet adott, és a közönség megkapta azt, amiért 2000 forintot fizetett: minőségi zene, nagyszerű hangulat, és blues, blues, blues.

Balogh Tibor

2001. június 28.