Stan Getz még mindig...

Lehet - sőt biztos-, hogy 1991 koranyarán, amikor tudósítóként dolgoztam New Yorkban, túlságosan is el voltam foglalva Amerikával, a világgal, amely / a világ is, Amerika is/ akkoriban el volt foglalva a szocializmus és a Szovjetunió felbomlásával, de bevallom, a milliónyi hír között észre sem vettem, hogy meghalt Stan Getz. Rádiós kollégám hívott fel Budapestről, hogy mondjak róla valamit egyik műsorában, mire elkezdtem keresgélni, és persze hamar rájöttem, hogy Getz nem észrevétlenül halt meg. Na, persze a világ a feje tetejére állt, ám a dzsesszvilág attól még őrzi a saját értékeit. Stan Getzről világfelfordulás közben sem lehetett elfelejteni, hogy ő Stan Getz.

Most, több, mint nyolc évvel a halála után, amikor kezemben tartok, majd beteszek a lemezjátszóba egy frissen kiadott,de persze régi Getz-lemezt /West Coast Jazz, 1955/, az az érzés fog el, hogy írhatnánk 1991-et, 1955-t vagy akár 2015-öt is, mert nem teljesen mindegy, különösen a Getz-híveknek nem az /mellesleg egy Los Angelesben, alkalmilag összehozott együttes lemezéről van szó/, mégis az alkalmi és az időtlen egyaránt pontos jelző a felhangzó zenére. "Mindannyian úgy játszanánk, mint Stan Getz, ha tudnánk" - mondta egyszer egy másik örökéletű szaxofonos, John Coltrane, és 45 évvel a felvétel elkészülte után is egyértelmű, hogy mire gondolt. Ilyen könnyedén, ennyire /érzékelhető/ erőfeszítés nélkül, ennyire magától értetődően és természetesen csak az tudott szaxofonozni, akinek beszéd helyett ez volt a nyelve.

Nagyot aludtam, jólesik kinyújtózni, megropogtatni a tagjaimat, inni egy kávét, mondaná az átlagember, ehelyett Getz belefúj a szaxofonba. Milyen kellemes nyáresti szellő fúj, milyen szép ez a naplemente, mondaná egy másik, Getz viszont zenél. Nem értek veled egyet, mert nekem az a véleményem, hogy.... mondaná egy harmadik, de Getz nem beszél, hanem a hangszerén játszik. Olyan hangokat ad ki, mintha soha nem is nyitotta volna szóra a száját. Ennek az embernek a szaxofon volt a szája. Bármit képes volt elmondani, kevesen tudtak úgy improvizálni,mint ő.

Most és itt azonban /számomra/ nem is ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy talán egyetlen zenei műfaj nagy egyéniségei sem tudnak annyira élők maradni, mint a dzsessz óriásai. Egy ötven évvel ezelőtti Mozart-felvételen érzem az időt. A dzsesszben furcsa módon nem. Talán, mert ebben a műfajban a zenészek a múló pillanatnak játszanak, mindig máshogy, sosem ugyanúgy, ez a múló pillanat újból és újból életre kel, nem hajlandó elmúlni. Föltesszük a lemezt, és nem Los Angelesben vagyunk 1955-ben, hanem Budapesten 2000-ben. Ez a zene itt és most szól, nincs mese. Hogy mik jutnak most is Stan Getz eszébe és szaxofonjába....

Bolgár György

2000. szeptember 11.