A Tilos Rádió ajánlata

Guy Lafitte - Pierre Boussaguet - Crossing

Mighty Mo Rogers - Blues Is My Wallin' Wall

Luis Frank - Viva Cuba!

Tilos Rádió volt, van, és lesz! Szeptemberig biztos az FM 98-on, aztán meg vagy egy másik frekvencián, vagy a digitális forradalom nyújtotta lehetőségek egyikén. Addig is szinte minden adásban dzsessz, és határterületei, de leginkább a péntek reggeli Haza és Haladásban. Nyitottak vagyunk, mint egy bicska, ezért egyből háromféle zenét ajánlanék.

A szűken vett dzsessz világából a Guy Lafitte - Pierre Boussaguet duó Crossing című albumát. A duó játéka nehéz műfaj, erre a nehezítésre vállalkozott utolsó felvételén Guy Lafitte. Az 1927-ben született tenoros még a bebop előtt Ben Websteren és Don Byason nőtt fel, a tónusa meleg, és bársonyos. Az igazi meglepetés azonban Pierre Boussaguet bőgőjátéka. Semmi különöset nem csinál, de rendkívül érzékeny és intelligens partner. Egyszerre ritmus szekció, és melodikusan alátámasztja a kompoziciókat. A közös játék gyakran spontánnak tűnik, ami mögött sok munka lehet. Olyan húzása van a zenének, ami egy ilyen száraz felállásban szinte valószínűtlen.

Bár nem vagyunk kifejezetten blues fanok, mégis nagyon betalált a Blues is my Wallin' Wall című album, amin semmi más nincs, csak a natúr blues. Nyers matt, tömör, tele van élettel, egyszerű, esszenciális. Mighty Mo Rogers hangja erős, reszelős és hiteles. Olyan, mint amikor valaki azonos magával, meg azzal, amit csinál, és még arca is van hozzá. A dalok zenéjét, és a szövegét ő szerezte - egy híján -, és a hangszerelésért is felelős. Az anyag tömény, jószerivel egy hangot sem lehetne elvenni belőle, és még a szövegek sem ostobák.

Harmadiknak egy igazi bulizene, Luis Frank Viva Cuba! című albuma.

Luis Frank és csapata nem lesz akkora sztár, mint a Buena Vistások, pedig legalább olyan jók. A lemez a kubai mainstream iskolapéldája, a dobok, gitárok, bőgő, a fanyar, de férfias ének minden csűrcsavar nélküli, mondhatnánk lényegre törő hangszerelésben szólal meg. A rafinált ritmus alapokra hömpölyögnek a méltóságteljes dallamok, köztük olyan ziccerek, mint a Guantanamera, a Hasta Siempre, vagy a Besame Mucho, de a kevésbé ismertekre is be lehet indulni. A kubai közép generáció legjobb lemeze, van benne anyag, jól szól, és jól van szerkesztve. Egyszerre intim és bensőséges, de ha föltoljuk a volumét, akkor egy dögös tánczene.

Ebben a posztmodern korban, már nincsenek műfaji határok, amitől pár éve még irtóztunk, most arra mulatunk És talán ez így van jól. Egy rádiónak meg kutya kötelessége, hogy sokszínű legyen, aztán válasszon a hallgató.

Csak legyen miből!

Cz. Gy. Kolbász

2000. augusztus 19.