A hattyú halála - avagy az MP3 história

“I’m just a humble corporate slave Driving my way into the corporate grave” (Snog – Corporate Slave)

A digitális tömegkultúra elterjedése új problémákat vet fel fogyasztók, felhasználók, a multinacionális cégek és leggyakrabban csak egykedvűen tespedni tudó jogászaik elé. A kiadók a testetlenített adatkoncentrátum, az MP3 formátum megjelenésekor előadták a hattyú halálát, újfent, ahogy azt már eljátszották egykoron a kazetta meg az írható CD feltűnésekor is, persze ha valami meg tudja kerülni a szerzői jogot az anonimitás zászlaja alatt, az már megbontja a kiadók életének felületi feszültségét. A probléma pedig fennáll, egészen addig, amíg az anonimizált információterjesztést technikai gátlómechanizmusokkal próbálják meg blokkolni. A mérleg másik serpenyőjében ott vannak a fiatalok, akik hobbit űznek a mechanizmusok feltöréséből és kijátszásából, mintegy „brahiból”. A hattyú agóniája persze mindig port kever, a szoftvermásolás is, az egyetemi copy-partyk éjszakába nyúló kavalkádjai, amelyeken a rendőrség és a szoftverrendőrségként elhíresült BSA karöltve gyűjtötte be az őrszobákra a pattanásos, riadt fiatalokat, hónalj alatt szorongatott floppys- és CDs-dobozaikkal együtt. Port kavart a könyvek elektronikus formátumokban való terjesztése, port kavart minden, amit nem lehet megfogni, ami nem központi disztribúcióval van ellátva, port kavart a Napster, ami a legújabb skandallum, erre kívánok fókuszálni, a Napster által felvetett, sokszor önellentmondásos problémákra.

A Napster fundamentuma, alapegysége és váltópénze a már említett MP3 fileformátum. Az MP3 a CD-re égetett digitális hangállományokat (magyarán, a CD trackjeit) nagyobb adatveszteség nélkül a tizedére tömöríti, nem is csoda, hogy hónapok alatt futótűzként terjedt el az interneten, egyre nagyobb iramban nőtt az írható CDk és a CD-író hardverek fogyasztása. Egy átlagos CD-formátumban lévő szám 30-40 megabytenyi helyet foglal, MP3ban ugyanez 3-4 megabyte, gyorsan össze is vethetjük, hogy egy standard tizenkétszámos könnyűzenei albumot MP3 formátumban hozzávetőlegesen annyi idő alatt tölthetünk le egy 56.6k sebességű modemmel (az itthoni felhasználók legtöbbje birtokol egy ilyet), amennyi idő alatt egy CD-formátumú számot töltenénk le nagy kínkeservvel. Nem csoda, hogy lemezek és zeneszámok százezrei, milliói tűntek fel MP3ban, töltődtek fel szerverekre és töltödtek le onnan. Ezen nyilvános webhelyek ellen azonban hamar fölléptek a jogtulajdonosok és ezen újfajta „kalózkodás” az internetes underground körein belül maradt. A Napster viszont nem adta alább a mainstream terjesztésnél és a nagyközönség elé lökte kendőzetlen formában az MP3-cserélgetést.

A Napster nevű programot 1999 januárjában írta meg Shawn Fanning, egy 19 éves amerikai diák, eköré a program, az ideológia, a közösség köré szerveződött 4 hónappal később a Napster Inc. vállalat. Ugyanezen év decemberében a RIAA a szerzői jogok megsértésével vádolta meg a Napstert. A RIAA a zenei élet felturbózott Tyronnasaurus Rexe, nagy, el tudja érni, amit akar és a húszabáló hüllővel ellentétben sok-sok kiskaput ismer. A RIAA, azaz a Recording Industry Association of America (azaz, az Amerikai Lemezkiadók Szövetsége) az öt major („nagy”, piaci monopolhelyzetben lévő) lemezkiadó csoportosulása, amely áll a Sony Musicból, a Warnerből (AOL-Time-Warner csoport), az EMI-ból, a Universalból (Vivendi csoport) és a BMG-ből (Bertelsmann csoport). Ezen első komoly csapás nem rengette meg annyira a közvéleményt, a második viszont annál inkább. A közismert, zsíroshajú garázsnégyakkordból szupercsapattá avanzsált Metallica dobosa, Lars Ulrich (állandó díszítő jelzője, „aki négy kilót is képes fogyni a koncertek alatt”) pert indított a Napster ellen, a kicsi, borostás és csúnya ember agresszív ön- és közérvényesítésére már mindenki odafigyelt, akinek valamennyire is volt köze a Napsterhez (vagy elenyésző mértékben a zsíros hajhoz és a szépérzékhez). A Napster rendszere a Metallica dobosa szerint felhasználóival együtt közönséges tolvaj, a botrány tehát állt, a pártütés és egyházszakadás klasszikus esete forgott fenn. A zenésztársadalom megoszlott, volt, aki Ulrich mellé állt, pl. az azóta sok golyó által mennybeküldött, azóta sokszor felemlegetett rappermessiás, Dr. Dre, mások pedig, mint pl. a Limp Bizkit, a Cypress Hill vagy a Public Enemy, éppen ellenkezőleg foglaltak állást. A per hömpölygött, a felhasználók pedig minden eddigi aktivitási statisztikát a porba alázva kezdték ellepni a Napstert, júniusban pedig hiába kérte a RIAA a bíróságtól, hogy előzetes döntéssel tiltsa el a Napstert a jogsértéstől. Ezalatt annyit értett, hogy a nem jogtiszta anyagokat távolítsák vagy távolíttassák el a rendszerből valamilyen módon, amire egy hónappal később Marilyn Hall Patel bíró is ismételt felszólítást tett, a feljebbviteli bíróság azonban úgy döntött, hogy a szolgáltatás tovább működhet, nem kell leállítani.

2000 októberében az egyik major, a Bertelsmann Music Group szövetséget ajánl fel a Napsternek és több millió dolláros befektetést ígér neki : a két cég közös fejlesztésű on-line zeneterjesztő rendszeréről van szó, a Napster és a BMG vezetősége pedig bejelenti, 2001 elejétől előfizetéses rendszerre térnek majd át, de ezen rendszer kidolgozás alatt van még. 2001 februárjában a Napster bejelenti, 5 év alatt egymilliárd dollárt hajlandó fizetni a multiknak a jogdíjak megváltásáért, amit a kiadók nem fogadnak el. A nemzetközi helyzet fokozódik, március 5-én pedig Patel bíró döntése alapján a Napsternek ki kell szűrnie mindazon zeneszámokat, amelyek jogai a felperesek, azaz az öt major tulajdonában vannak. A Napster március 14-étől rendszerbe állítja szűrőszoftverét, az addig napról napra növekvő forgalom egy hét alatt tíz százalékkal csökken. A hálózatban megtalálható zenék egyre erősebb hasonlóságot mutatnak egy eldugott utcácskában lévő rétegzenei bolt kínálatával. A történet egyelőre itt tart, állóháború van, már amennyire állóháborúnak lehet hívni egy poszt-szamizdat-kalózrendszer és egy fegyverekkel telepakolt totalitáriánus rendszer egyoldalú harcát, ahol az enyhítő tényezőt csak a véreres szemű zenerajongó felhasználók jelentik.

Maga a Napster egy roppantul egyszerű ötleten alapuló program, illetve a programok révén elérhető szolgáltatás. Csupán egy internetre kötött PC szükségeltetik hozzá, a Napstert elindítva a program sebesen felderíti a merevlemezen található .mp3 fileokat, amelyeket a többi felhasználó számára elérhetővé tehetünk, ha akarunk. A sok százezernyi felhasználó sok százezernyi gépén megtalálható sok milliónyi zenefile adatai egy központi adatbázisban tárolódnak, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a programot éppen használó zenerajongók tudnak központi adatbázisban egymás zenéit átvizsgálni, majd közvetlenül egymástól megszerezni azokat.

A Napster pont ezzel csinált forradalmat az internetes közösségi szolgáltatások területén, hogy nem szervereken tárolt fileokkal lehet operálni, hanem mintegy egyfajta gigantikus LANba (helyi hálózatba) kapcsolva lehet megosztani a zenéket. A program kezelése is legalább annyira egyszerű, mint a kezelése, nem csoda, hogy a Napster debütálása után gombamód ütötték fel a fejüket ugyanezt a lehetőséget egy kicsivel másképpen felajánló rendszerek, amelyeken már nem csak zenéket, hanem videókat, programokat, bármilyen más legális és illegális anyagot lehet terjeszteni.

Itt vetődik fel a kérdés, hogy de akkor miért is a zenecserebere lett a legelső és egyúttal a legnépszerűbb rendszer alapja?

A hagyományos, multik által felügyelt zeneterjesztési csatornáknak már gyakorlatilag befellegzett, helyettük csupán szűk értékesítési csatornákról beszélhetünk, amelyek az egyre bővülő zenei univerzumból egyre kevesebbet akarnak megmutatni. Hiába nő a zeneipar termelése, hisz most már heti több ezer lemez a világtermés, a csatornák csak a néhány száz kereskedelmileg legsikeresebb előadó promótálására képesek. Az átlagos hallgató rádióból és televízióból juthat zenéhez, illetve azokhoz kapcsolatos információkhoz – és meglepő módon jobbára mindenütt ugyanahhoz az egyenmasszához juthat. Aki kíváncsibb és érdeklődőbb, az érdeklődésével halálra idegesítheti zeneőrült barátait vagy lakóhelyén (vagy annak környékén) nem egyenslágerekre berendezkedett kedvenc lemezboltját, persze az új zenék beszerzéséhez az embernek alaposan le kell járnia a lábát.

A Napster viszont nem okoz trombózist, vagy legalábbis eddig még nem bizonyították be róla. Előnye, hogy éppolyan gyorsan meg lehet találni egy eredetileg kis példányszámban kiadott, a Föld legtávolabbi pontjáról származó ritkaságot, mint az éppen aktuális popdíva legújabb slágerét, az energiabefektetés mindkét szám esetén pontosan ugyanannyi. És pont ezzel, a dalokkal érkeztünk el a hagyományos rendszer egy újabb gondjához, miszerint : a mai popkultúra egysége már régen nem a lemez, hanem a dal. A kiadói ipar ezzel szemben csak egy egységet ismer, ez pedig a lemez.

A kiadói ipar pörget, tovább akar hajtani, csak az a lényeg számára, hogy a hallgató megvegye a lemezt, nem az a lényeg, hogy tessen is neki, ha sokat hallgatja, még a végén rájön, hogy nem is ez kell neki. Ez pedig nem engedhető meg.

Pláne, hogy a kiadók vörös arccal verik a mahagónit, hogy legnagyobb és legsikeresebb sztárjaik lemezeinek eladási mutatói határozott csökkenést mutatnak a Napster miatt. Persze, ők nem használják a Napstert. Akkor talán rájönnének, elég reménytelen feladat a legtöbb esetben teljes lemezt összevadászni, azokat más csoportok szállítják és bocsájtják közkézre, más módszerekkel és más fórumokon. A Napster igazából azoknak szól, akik egy-egy számot és sokféle előadót keresnek. A sokszor nem teljes hosszú és nem is túl jó minőségű fileok tökéletes teasernek, ízelítőnek felelnek meg, és távolról sem elhanyagolható az a tény, hogy ha megtaláljuk valakinél mondjuk kedvenc, mások által alig ismert együttesünk pár számát, körülnézhetünk az anyagai között, hogy milyen más zenék vannak nála, hátha találunk valamit, amit még nem ismerünk, de elnyerheti a tetszésünket… az ilyen felfedezőutakon több izgalmas dolgot találunk tíz perc alatt, mint egy kereskedelmi rádió egész éves slágerözönében.

Az egész a Napster a baráti kölcsönadás intézménye, amit még a kilencvenes évek elejéig egy réteg csak úgy volt hajlandó hívni, hogy „this scene is about friendship”. Virtuális kölcsönlemezek, virtuális ismeretségekkel. A gubanc (a kiadóknak, a hallgatóknak abszolút nem) az, hogy ezeket a kölcsönlemezeket nem kell visszaadni meghallgatás után…

Ezzel az analógiával védte magát a Napster a perben, miszerint hogyan is lehetne jogsértő a Napster, amikor maga a rendszer nem jogsértő, nem a cég kínálja a zeneszámokat, hanem csak azt teszi lehetővé a felhasználóknak, hogy azt csereberéljenek, amit csak akarnak! Ha a Napstert be lehet tiltani, akkor ugyanúgy le kellene csapni az egymásnak lemezeket kölcsönadó fiatalokra, a jogdíjfizetés nélküli házibulizókra, vagy akár a könyvtárakra is.

A kiadói ipar inkább kígyót-békát, tolvajt és kalózt kiált ahelyett, hogy észrevenné a Napsterben rejlő lehetőségeket. Kérdés az, mennyire érdekük a szerzőknek az, hogy az iparági érdek elzárja műveiket azon hallgatóik elől, akiknek nincsen pénzük megvásárolni a CD-ket azok magas árai miatt? Mennyire érdekük a szerzőknek az, hogy saját jogaikra hivatkozva zárják el maguk elől a nagyobb közönséget? Hiszen, a terjesztési csatornákba csak a legismertebbek és legnépszerűbbek kerülhetnek be…

A szerzői jogi szabályokat újra kell gondolni, ezt a másolási technológiák és az Internet már régóta készteti. Az erősebb lobbi, a multik, viszont inkább a régimódi és betarthatatlan szabályozási rendszerben érdekelt. A zenészek azonban fel-felszólalnak, egyre gyakrabban, a multik uralma ellen. Courtney Love, Chuck D, vagy a Projekt kiadó teljes legénysége (élükön a Black Tape for A Blue Girllel) azt hangoztatják, hogy egy egyenletről beszélünk, amelynek egyik oldalán a kalózkodás van, a másikon pedig a művész munkájának ellopása. Ezt pedig nem a Napster teszi, hanem a multik szerződései. Egy szerző egy lemezéből egy év alatt pár ezer, a kiadó ugyanebből pár millió dollár hasznot termel, ehhez pedig nem kell mást hozzáfűznünk – sajnos. A Napster tehát új piacot termelhet a zenészeknek és esélyt adhat a fiatal, a multik rendszerébe be nem került zenészeknek, hogy megmutathassák magukat (ahogy ezt a mp3.com is teszi).

Hangos az a tábor is, amely kompromisszumot követel a Napster és a multik között, főként, hogy a teljes Bertelsmann konszern ott izzad a szószéken és próbálja összelobbizni hírnevének újabb nagy akcióját. Thomas Middelhoff, a konszern vezérigazgatója talán ott lopta be magát szívembe, hogy azt nyilatkozta, a Napster-használókat nem kell, nem szabad kriminalizálni, mert ők nem tolvajok, hanem csak egyszerűen zenerajongók. A kompromisszumos modell valahogy úgy nézne ki, hogy a szolgáltatás a rádiókhoz hasonlóan jogáltalánydíjat fizetne a kiadóknak, felhasználóitól pedig alacsony előfizetési díjat szedne. A zene így nagyságrendekkel olcsóbb lenne, mint a CD-n hozzáférhető változat. A kiadók pedig aligha vesztenék el hagyományos vásárlóikat, akik hangrendszereikben az azokhoz megfelelő médiumokat, CD-t, zenei DVD-ket vagy akár bakeliteket hallgatnának, a számítógép hangrendszere ugyanis nem zenére termett, az olcsón hozzáférhető zene, az mp3 passzol csak a géphez, más nem igazán. Kompromisszumra azonban most nincsen esély. A kiadók rettegnek a CD-piac összeomlásától és eredeti követelésükhöz ragaszkodnak, hogy minden copyrightos anyag forgalmát tiltsák le és zárják be a Napstert.

De egy dolog biztos. Az áprilisi perek sem fogják eldönteni az iparág sorsát, hiszen a Napster nyomában elindult filecserélő rendszerek új sora újabb és újabb megoldásokkal rukkol elő, egyre ravaszabb, titkosított adatforgalmú, vagy egyszerűen csak stabilan működő, nem bereklámozott módszereket használ, amelyeket a hatóságok csak irreálisan magas befektetési költségek árán irthatnak ki – vagy talán még úgy sem.

Forrás:

2002. június 12.