A fehér Anastacia fekete hangja

Tizenhárom éves korában diagnosztizálták nála az úgynevezett Crohn-kórt, azóta többször is megműtötték vele, a behatolás diszkrét nyomait a hasán ma is viseli. Azon kevesek egyike, akit nem sújtanak e betegségből eredő problémák: nem puffadt fel az arca, nem ritkult ki a haja, nem hízott meg. Egyedül arra kell figyelnie, hogy mit eszik. Például a nemrég megjelent új lemezének (Freak of Nature) sajtófogadásán.

Ez már a második korong a sorban, és Anastacia igazán nem panaszkodhat, kellő a felhajtás körülötte. Az egy évvel ezelőtt piacra dobott debütáló korongjából (Not That Kind) több mint ötmillió példány fogyott világszerte, egy tucat országban lett arany-, platina- vagy multiplatina-lemez, köztük a legfontosabb popszíntereken, az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Németországban és Franciaországban. Ráadásul nemrég bejelentették: Boom című dala lesz a jövő évi focivébé hivatalos slágere.

Az 1973-ban New Yorkban született és Chicagóban nevelkedett Anastacia Newkirk a popszakmai átlaghoz képest kicsit későn érkezett be. Volt ő már show-táncos, dekorációként szerepelt számos videoklipben, majd egy Los Angeles-i fodrászszalonban dolgozott recepciósként. A szerencse csak akkor mosolygott rá, amikor feltűnt a MTV-ben, és elénekelt egy dalt. Ettől kezdve viszont égtek a telefonok. Hívták a barátok, hívták a lemezcégek, és felhívta őt Michael Jackson is. Az énekesnő bevallása szerint ez a félórás beszélgetés adott neki kellő lelkierőt a továbbiakhoz. Majd jött Elton John, akivel előadta a Saturday Night’s Alright című duettet, és ettől kezdve nem volt megállás. Az idén tavasszal – a Mahasz-gála vendégeként – még Magyarországra is elvetődött, megvillantva hangját és bájait.

A fehér Anastacia titka kétségkívül fekete hangja: erőteljes, karakteres, sokszor övön alul találja el az embert. Maguk a dalok kevésbé karakteresek, tipikus dance-es, r&b-s pophanghatások, de kétségkívül jól megformáltak, ízlésesen meghangszereltek. Zömükben könnyen emészthető, rádióbarát hárompercesek, kellően ismerősnek tűnők és megjegyezhetetlenek. De amikor megszólal, akkor arra azért odafigyelünk.

J. B. SZ.

2001. december 18.