Depeche Mode – Reach out and touch Dave

Átkozottul vártam ezt a koncertet, nem csak azért, mert tini korom óta figyelemmel kísértem ennek a legendás csapatnak a karrierjét, hanem mert – akár szégyen, akár nem – ez volt az első Depeche Mode koncertem. Etethetnélek benneteket azzal a dumával, hogy mostmár tudom, mekkora barom voltam, hogy a mode-mánia kellős közepén kihagytam a bulijaikat, de ez a Mode már nem AZ a Mode, bár a rajongótábor nagy többsége mintha leragadt volna a Black Celebration környékén, még mindig fekete seregként veszik birtokba a stadiont (azt az aprót), és még mindig hihetetlen fanatizmussal mennek az isteni Dave után.

A DM azonban váltott, ha nem is U kanyart tett, de lassan elmentek egy egészen más irányba, ami természetesen nem baj, sőt, nagyon is jó, hogy nyitottak bármire. Miért is ne?

A szinti-pop-ot felváltotta egy jóval érettebb és sokoldalúbb ZENE, amelyet már egyáltalán nem lehet egyetlen stílus korlátai közé szorítani. Körülöttem többen hőzöngtek a harmadik szám után, hogy túl gitár, túl líra... Jaj emberek, hát 2001-et írunk!

Amikor először megláttam a színpadot, féltem, ugyanis a hangszereken kívül semmi mást nem vittek fel magukkal, nuku díszlet, plafonról lógó táblák, fényes hátterek. Aztán rájöttem, ez így van rendjén, a fejünkbe akarják verni, hogy végre ne a sallanggal foglalkozzunk, ne az énekes bajos és meglehetősen szaftos múltján tűnődjünk, vagy a csapat „belföldi” viszálykodásairól kutassunk a pletykalapokban, hanem arra figyeljünk, mit adnak nekünk, itt és most. Ha jól tudom, a U2 is ugyanezt játssza mostanában, számomra nagyon szimpatikus húzás.

Már hetek óta lehetett arról olvasni, hogy akár dupla koncertet is rendezhettek volna, hiszen már protekcióval se nagyon lehetett jegyeket kapni, és a kezdés előtt egy órával már majdnem tele volt a nézőtér.

Nálam tapasztaltabb – és jobb adminisztrációs készséggel megáldott – rajongók biztosan megjegyezték még a számsorrendet is, nekem ez nem ment, jegyzetelni meg nem akartam, hülyeség lett volna, amúgy is folyamatosan szájjal néztem, bár a koncert (számomra) csak a közepe felé kezdett igazán beindulni.

Úgy gondolom, egy kicsit hanyagolniuk kellene a lassúbb dalokat, mert kegyetlenül leült a hangulat tőlük.

Martin Gore-nak istentelenül jó hangja van és összehasonlíthatatlanul többet pengetett, mint szintizett, Dave-nek elég egy mozdulata, a tömeg máris őrjöng, MC Fletcher meg... hát őt meg már megszoktuk.

Az igazán nagy tombolás még mindig a Black Celebration – Music For The Masses – Violator – Songs of… slágerek hatására indul be. A Personal Jesusnál és a koncertet záró Never Let Me Down-nál úgy hullámzott a tömeg, hogy szabályosan elszédültem a magasba emelt, jobbra-balra lengő kezek láttán. Ezért a látványért már érdemes volt elmenni.

Itt jut eszembe: az előzenekar (Fad Gadget) pocsék volt, nem tudom, kinek az agyament ötlete volt őket a színpadra engedni, az biztos, hogy nem gratulálok hozzá!

Külön meg kell emlékeznünk a színpad hátsó „falára” kivetített filmekről és képekről, bár ezeket inkább látni kellene, mert önmagukban, szárazon leírva semmit sem mondanának, csak együtt a zenével állnak össze igazán kerek egésszé.

Hogy erre számítottam-e? Nem. Valami egészen másra, de bele kell törődnöm, hogy a legendák is változnak, fejlődnek, kísérletezgetnek, és egy kicsit meg is öregednek.

Csalódtam-e? Talán egy kicsit igen, de ez nem feltétlenül a Depeche Mode hibája. Ők csak megváltoztak, továbbléptek, én meg nem tartottam velük a lépést.

Ha valóban lesz legközelebb, azért biztos, hogy megint megnézem őket.

/C/

Kapcsolódó linkek:

www.depechemode.com

2001. szeptember 13.