Kiemelt gázsik a zene világában

A kilencvenes évek eleje óta már a világ zeneiparában is dollármilliárdok fordulnak meg, de a zenészek pénzügyei mégis sokkal ritkábban kerülnek nyilvánosságra, mint az élsportolók vagy filmszínészek jövedelme.

Miközben a filmszínészek, futballisták, profi bokszolók és kosarasok jövedelméről, vagyoni helyzetéről rendszeresen tudósítanak a bulvárlapok (sőt újabban az erre szakosodott internetes portálok), a sztár kategóriába tartozó zenészek pénzügyeiről legfeljebb csak találgatások jelennek meg. Vagyonukat nehéz is lenne pontosan megbecsülni, mert bevételeik különböző forrásból származnak. Sokan az élő fellépésekből gyűjtöttek vagyont, néhányan inkább a hanglemezeik eladásából származó, százalékosan meghatározott jutalékból, az úgynevezett royaltyból, mások különböző jogdíjakból vásárolták villáikat, nyaralóikat, luxusautóikat, vagy alapozták meg üzleti vállalkozásukat, különböző befektetéseiket.

A klasszikus zene és a dzsessz területén a pénz sokáig "tabunak" számított. Még a menedzserek, impresszáriók is úgy érezték, hogy mivel itt magas művészetről és érzékeny "muzsikuslelkekről" van szó, az anyagiakat titkosan kell kezelni. Ezért is vált egyszerre szenzációs és botránykönyvvé Norman Lebrecht öt éve (magyarul tavaly) megjelent kötete, a Művészek és menedzserek - avagy Rekviem a komolyzenéért, amely kíméletlen nyíltsággal tárta fel "a muzsika és Mammon mindig gondosan titkolt kapcsolatát", s leltárt készített az elmúlt évtizedekről, amelyek során a klasszikus zene is kommercializálódott, s megtörtént "a komolyzene coca-colásítása." A zeneszerzők, karmesterek és hangszeres előadóművészek igencsak szeretik a pénzt, nem beszélve a rájuk épülő zenei háttéripar, az impresszálás, a turnészervezés, a lemezkiadás szereplőiről. Példák bizonyítják, miként áldozták fel az üzleti haszonszerzés oltárán a legmagasztosabb művészi gondolatot is olyan muzsikusok, akikre a zenerajongó tisztelettel és csodálattal tekintett.

Lebrecht könyvének - amelyet azóta a karmestermítoszt leleplező Maestro! követett - egyik legtanulságosabb része a függelék, amely a többi között az évi 1 millió dollár felett kereső művészek listáját is tartalmazza. A képzeletbeli top 20 első három helyét a kilencvenes évek közepén a három tenor - Plácido Domingo, Luciano Pavarotti és José Carreras - foglalta el: közülük Pavarotti egy év alatt 16-18, míg Carreras és Domingo 10-10 millió dollárt keresett. A negyedik helyre került a három tenor koncertjeinek állandó dirigense, az indiai származású Zubin Mehta (6 millió), az ötödikre Itzhak Perlman hegedűművész, akinek átlagos fellépti díja 45-50 ezer dollár, a hatodikra Lorin Maazel karmester. Az első húsz között szerepel még többek között Daniel Barenboim, ClAudio Abbado, Vladimir Askhenazy, Kurt Masur, James Levine, Msztyiszlav Rosztropovics és John Eliot Gardiner. A komolyzene két első igazi dollármilliomosa, Leonard Bernstein és Herbert von Karajan örökösei a két maestro halála után is évente 1,5-2 millió dolláros forgalmi jutalékban (royalty) részesülnek az eladott hanglemezekből, amihez Bernstein esetében még szerzői jogdíj is társul.

A dzsesszről - mint afroamerikai műfajról - sokáig tartotta magát az a közvélekedés, hogy ez elsősorban "a szegények zenéje", s ezért a dzsesszmuzsikusok sem lehetnek gazdagok. A dzsessz piacán valóban nem forognak százmilliók, de a műfaj legsikeresebb szereplői már a második világháború előtt kimagasló jövedelemhez jutottak, s ez a tendencia Louis Armstrong, Duke Ellington és a "nagy generációhoz" tartozó kortársaik vagyonában, jövedelmében is megmutatkozott. Napjainkban is csak a legkiválóbb, legismertebb muzsikusok - a Marsalis testvérek, a Brecker testvérek, Chick Corea, Herbie Hancock és a velük játszó zenészek - nevezhetik magukat milliomosnak, az ugyancsak kimagaslóan tehetséges előadókból álló második vonal számára a dzsessz már "csak" tisztességes megélhetést biztosít, de sokan tanítanak is, mesterkurzusokat tartanak, vagy sokféle formációban közreműködnek, hogy kiegészítsék jövedelmüket.

Napjaink pop- és rockzenei életében aligha vitatható, hogy minden kizárólag a pénz, az üzleti siker körül forog, s ebben a folyamatban épp olyan meghatározó szerepet játszik a piacot egymás között felosztó öt multinacionális hanglemezkiadó, mint a zeneüzletbe bekapcsolódott televíziós társaságok. Az öt említett kiadó közül a BMG a Bertelsmann-csoporthoz tartozik, a Warner Music az AOL-Time Warner, míg a Universal Music a Vivendi-Universal konglomerátum része, a Sony Music mögött is hatalmas anyavállalat áll, egyedül az évszázados múltra visszatekintő - s a közelmúltban többször is felvásárlási célponttá vált - EMI őrzi még többé-kevésbé függetlenségét. Jól látható tehát, hogy az egész popzenei körforgást döntően befolyásoló hanglemezipar ezer szállal kötődik az üzleti élet más területeihez, a "multivilághoz", ahol az üzleti eredményesség jelenti a sikert.

A popzene megasztárjainak jövedelmét a hanglemezkiadókkal kötött, olykor csillagászati összegű szerződések mellett előadói és szerzői jogdíj, illetve a koncertek, turnék honoráriuma egészíti ki. A popsztárok egy része maga tartja kézben pénzügyeit - Gloria Estefan lemezeinek bevételéből férjével szupermarket-hálózatot alapított, amelynek sikere megtöbbszörözte a zeneiparból származó jövedelmét -, mások pénzügyi és adótanácsadókra hallgatnak. Elton John is így tett, és alaposan pórul járt: egyik könyvelője nemcsak rossz tanácsokat adott, hanem a vagyon jelentős részét el is sikkasztotta, így a korábban fényűző életstílusáról, pazarlásáról híres brit szerző és előadó komoly pénzzavarba került. Elton John nem is titkolja, hogy Songs from the West Coast című, néhány hete megjelent új stúdiólemezének teljes bevételét adósságai rendezésére kell fordítania.

Mivel a zeneipar szereplőinek üzleti eredményességét meghatározza a piac mérete, a Magyarországon élő muzsikusok nem kerülhetnek be a még a toplista az első néhány ezer helyének valamelyikére sem. Egy zenekari muzsikus fizetése itthon ma nem éri el a bruttó 100 ezer forintot, a szólisták honoráriuma attól függően lehet tízezres vagy százezres nagyságrendű, hogy az adott koncertnek van-e szponzora. A dzsesszből akkor lehet megélni, ha külföldi koncertfelkérések vagy "bérmunkák" (például hangszerelések) is érkeznek, a popbiznisz szereplőinek jövedelme pedig - elsősorban a "diszkóhaknik" mennyiségétől függően - havi 300 ezer és 800 ezer forint között ingadozik.

Retkes Attila

2001. november 5.