Chris Rea

King Of The Beach

King Of The Beach
Első pillantásra Chris Rea nem olyan zenésznek tűnik, aki sikerrel pályázhatna az Ibiza Nemzeti Zeneszerzője státuszra. Annak ellenére, hogy 20 éves karrierje során 18 albumból mintegy 20 millió darabot adott el, lakhelye táncparkettjeinek zenei stílusa sosem tartozott az erősségei közé - gondolhatjuk róla. Ennek ellenére, amikor Ibiza két leghíresebb DJ-jét felkérték, hogy készítsenek remixet Rea új, King Of The Beach című albumának első single-jéből, az All Summer Long-ból, Pippi és Jose majd kibújtak a bőrükből örömükben. Jose Padilla, aki hírnevét a Café Del Mar-beli bulikra készített napfény-ízű feldolgozásoknak köszönheti, bevallása szerint már az 1980-as Tennis óta játszik Chris Rea számokat a tengerparti bulikon. "Óriási megtiszteltetés és elismerés volt számomra, hogy engem kértek fel a feldolgozás elkészítésére" - nyilatkozta, majd hozzátette, hogy már hallotta a kész alkotást több tengerparti diszkóban és bárban játszani.

Ibizán sokan emlékeznek még arra a remixre, amelyet Paul Oakenfold készített Rea 1985-ös sikeréből, a Josephine című számból, s amelyben elsőként sikerült ötvöznie a blues-os hangvételt a dancefloor ritmikával (további ilyen sikerek voltak még: Bruce Hornsby That's Just The Way It Is és Mandy Smith I Can't Wait című számai). A Josephine eredeti dance változatát maga Rea rögzítette kazettára egy részeg párizsi éjszaka után. Ez a felvétel később megmártózott egy szökőkútban, sőt megjárt egy transzvesztita bárt is, míg végül Paul Oakenfold megtalálta és készített belőle egy remixet abban a tudatban, hogy egy furcsa francia különlegességet sikerült találnia.

Chris Rea
Chris Rea pedig jól ismeri Ibizát, azt a szigetet, mely régóta a világ egyfajta party-fővárosának számít nyitottsága és toleranciája miatt. Ibiza története az i. e. 7. században kezdődött - Ibiza városát i. e. 654-ben alapították -, és sokáig a rómaiak fennhatósága alatt állt. A sziget az 1930-as évektől a spanyol arisztokraták kedvelt nyaralóhelye lett, majd a II. Világháború idején kelet-európai művészek (pl. Roman Polanski, a holland festő Jan Kramer és a Pink Floyd) fedezték fel maguknak, később a 60-as években pedig a Vietnami háborúból elszökött katonák rejtekhelyévé vált. Az 1970-es évek a szervezett turizmus robbanásszerű növekedését hozták, ennek köszönhetően Ibiza lassan Európa összes utazgató milliomosának, bohém művészének és homokosának kénytelen volt otthont adni. Chris Rea és felesége az 1970-es években érkeztek a szigetre, pontosabban annak apró szomszédjára, Formenterára. Christ, aki akkor még egy volt a sok küszködő zenészből, rögtön felfedezték maguknak az éjszakai élet szervezői.

"Amikor megérkeztünk Ibiza központjába, sok furcsa kinézetű emberrel találkoztunk. Ilyet sehol máshol a világon nem lehetett látni. Saját maguk által készített ruhákat hordtak, amelyeket a tér végében, a Grand Caféban varrtak közösen. És ez nagyon vonzott engem" - emlékszik vissza a sztár. Chris Rea a Ku Clubban lépett fel - most Privilege-nek hívják - egészen addig, amíg át nem alakult acid house-klubbá. "Azon a helyen nem ismerték azt a szót, hogy erőszak. Fantasztikus hely volt."

Chris Rea
1999-es albumán, a The Road To Hell Part 2-n Rea visszatért azokhoz az elektronikus dance ritmusokhoz, amelyeket a 70-es évekbeli eredeti Studio 54 diszkó-slágerekben hallott először, és amelyek azóta tetszettek neki. "Sok mai zenét hallgatok" - meséli. "Van Eminem lemezem, és ismerem az új áramlatokat." Az All Summer Long óriási Ibizai sikere ellenére azonban az új lemez mégiscsak a zeneszerző tradicionálisabb úton haladó zenéihez tartozik.

Bennfentesek azt rebesgetik, hogy ez az elmúlt tíz év legjobb Chris Rea albuma. "Sokkal inkább Chris Reás, mint bármelyik lemezem a közelmúltból" - mondja a szerző, és ha meghalljuk a nyitó szám lendületes slide-gitár bevezetőjét és az eltéveszthetetlen hangot, nehezen lehet neki ellentmondani. A Caicos szigeteken íródott album rekedtes optimizmusával a Tennis, a Road To Hell és az Auberge mellett tényleg az énekes legkiválóbb munkái közé tartozik. Hangvétele blues-os, soul-os, de érinti a gospelt is, a számok között pedig a ravaszul érzelmes nóták mellett kőkeményen érzelemmentes balladákat is találhatunk. A Guitar Street című szám energikus gitárszólóiban Rea azt az izgalmat idézi fel, amikor első gitárját végre kezébe vehette. A The Bones Of Angels szomorú és kedves, a Who Do You Love nyugtalan és állandóan kérdéseket tesz fel. A felsorolt három dalt Rea egy általa nagyon régen használt technikával írta. "Ezek a számok tulajdonképpen régvágású Chris Rea költemények. Úgy írtam meg őket, ahogy nagyon régen szoktam volt: először a versek készültek el, és csak utána ültettem át őket zenére."

Két felvétel, a The Memory Of A Good Friend és a Sandwriting reggae ritmusban íródott - ez a stílus éppolyan jól illik Rea füstös kocsma-hangjához, mint konyak a kávéhoz. A szellemidéző hangulatú Sandwriting-ot a természetes, vad karibi tengerpartok ihlették. "Ez olyan, mint a buddhista filozófia. Üldögélsz az elhagyatott partokon szemben az Atlanti óceánnal, és arra a több ezer emberre gondolsz, akik mind itt hagyták nyomaikat. És a nyomokat elmosta a víz. Ez a vége mindannak, amik vagyunk."

Chris Rea
1989-ben, a Road To Hell megjelenésekor Chris Rea úgy minősítette lemeze hangvételét, mint egyfajta keserű optimizmust. Ez év elején Rea komolyan megbetegedett, és meg kellett műteni hasnyálmirigy-gyulladás miatt. Más elkedvetlenedett volna, de ő csak a jó oldalát nézi a betegségnek is. "Az emberek azt mondják, mostanra teljesen buddhista lettem. Olyan dolgok, amelyek régen halálra untattak, nem untatnak többé . és nem foglalkozom semmivel, ami máskor az őrületbe kergetett." - mondja. "Igenis óriási dolog, hogy élünk. Anglia még sosem tűnt olyan gyönyörűnek, mint aznap, amikor kórházba kerültem."

Az idén 49 éves Chris Rea 19 éves korában vett először gitárt a kezébe. Édesapja olasz bevándorlóként fagylaltot árult, a kis Rea tehát úgy nőtt fel, hogy Olaszországot egy sokkal jobb, szebb és boldogabb helynek képzelte, mint Amerikát. Saját bevallása szerint zenéje nagyon sokat köszönhet annak az olasz dallamosságnak, ami őt otthon körülvette. Egy tanára révén került kapcsolatba a bluessal, bár a tanár erre soha nem buzdította. Rea óriási vitába keveredett oktatójával egy dolgozat miatt, s a vita odáig fajult, hogy a 19 éves fiatalember kirohant a teremből. Egyenesen egy barátjához vette az útját, aki egy Joe Walsh-számot játszott neki - és ezzel megváltoztatta az életét. Rea még aznap vett magának egy slide-gitárt.

1973-ban csatlakozott a Magdalene elnevezésű helyi rock-együtteshez (a korábbi énekes, Dave Coverdale éppen akkor igazolt át a Deep Purple-höz). A banda nemsokára The Beautiful Losers-re változtatta a nevét, meg is nyertek egy Melody Maker díjat 1975-ben, de aztán a dolog leállt. Rea 1977-től szólókarrierbe kezdett, első felvételét 1978 áprilisában rögzítette Fool (If You Think It's Over) címmel. A Fool. sikeresnek bizonyult mind Amerikában, mind Angliában. Az 1980-ban megjelent Tennis volt Rea első saját albuma, de ez csak 60. lett a brit slágerlistán. A következő sikeres dal 1982-ből való, ez volt a Loving You. Az 1983-as év saját bevallása szerint karrierjének mélypontja volt, közel állt ahhoz, hogy feladja, de első európai turnéja visszaadta az életkedvét. Európa szívesen fogadta a rekedtes hangú énekes szívből jövő dalait, az I Can Hear Your Heartbeat minden országban meghódította a közönséget.

Az 1980-as évek végére Chris Rea két albuma (Shamrock Diaries és Dancing With Strangers) is aranylemez lett, majd 1989-ben a Road To Hell végre felkerült a listák élére. 1994-ben egy átfúródott vastagbél miatt életmentő műtéten esett át. Még abban az évben a Ford felkérte reklámzene írására - a szám kislemezen is megjelent és bekerült a Top 30-ba. 1996-ban önéletrajzi ihletésű filmet készített La Passione címmel, amely egy Ferrari-imádó emigráns kisfiúról szólt. A film megvalósítása és a film zenéjét tartalmazó album megírása állítólag kigyógyította a sztárt a gyors autók iránt érzett szenvedélyéből. "Ami engem elbűvöl, az a napsütéses kép, hogy egy boldog ember áll a fantasztikus kocsija mellett - tehát az életérzés, nem az autó. Kigyógyultam a Ferrari-mániámból. A vágy csak addig tartott, amíg meg nem valósult, és rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen csak a pénzről van szó."

Chris Rea
A '90-es évek végén Chris Rea több zenén kívüli műfajban is kipróbálta magát. Szerepelt Michael Winner Parting Shots című filmjében, megírta a Schimanski-sorozat főcímzenéjét és részt is vett az egyik epizódban. Bob Mortimer komikussal és a Middlesborough FC csapatával karöltve újra felvette életének legnagyobb slágerét, a Let's Dance-t annak örömére, hogy a csapat bejutott az FA Cup döntőjébe. 1999-ben pedig belekezdett a drum n' bass alapú Road To Hell Part 2 című lemezébe.

Chris Rea még mindig gyerekkori szerelmével, Joannal él együtt - nagy dolog a mai sztárvilágban! "Gondoskodott rólam, amikor gondoskodásra volt szükségem. Karrierem első öt évében ő volt a kenyérkereső a családban. Igazi jó partneri kapcsolat a miénk." - mondja egyszerűen. "30 éve együtt vagyunk, és sok kompromisszumot kellett kötnünk, de megérte." Joan egyben Chris életbiztosítása is - ha felesége megbetegedik, Rea lemondja a turnét. Chris betegsége alatt a családja (felesége és két gyermeke) tartották benne a lelket. "Ők mentették meg az életemet." - nyilatkozta felgyógyulása után.

49 évesen, túl egy operáción, ami megváltoztatta az életét, Chris Rea megőrizte azt az egyedülálló sötét, fanyar látásmódot, amely legjobb műveit jellemzi. Saját tehetségéről is ebben a szellemben nyilatkozik: "A kreativitás egy állapot, ami az agyban található vegyi anyagok egyensúlyának felborulásából adódik és arra ösztönöz, hogy mindig alkoss valamit."

Az új lemezt a blues szelleme, a balsorson felülemelkedő diadalmas életérzés hatja át. Ha valami, a Guitar Street minden bizonnyal önéletrajzi ihletésű - blues-os dicsőítő ének egy fiúhoz, akinek a tehetségét tanárai nem ismerik fel, s aki összegyűjti minden fillérjét, hogy végre bemehessen abba a boltba és megvehesse az annyira vágyott hangszert. A dal szövege egyes szám harmadik személyben van, ezt a technikát gyakran használja Rea, ha önmagáról ír. "Tetszik a gondolat, hogy olyan erős elhatározottság van benne, mint Knopflerben vagy Claptonban, és a tanárai mégsem veszik észre." - magyarázza. A King Of The Beach a bizonyíték rá, hogy Chris Rea ugyanolyan hévvel és kreativitással dolgozik most is, mint régen, s hogy stílusa sem változott - dalait még mindig a törékeny, de éles gitárhang és a melankolikus, dallamos környezet szembeállítására építi.

"And in the middle of it there is still the blues note, there is still that yolk in the middle that is the blues thing." /Chris Rea

2000. október 24.



Click to Visit

FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster