Üres vászon

Azzá válnak, amivé csak akarod.
The Corrs In Blue

Azt mondják, a Corrs a legtipikusabb példája az elmúlt évek sajátságos újításának: zene azoknak, akik nem igazán szeretik a zenét. Ez a négyes gyönyörű. A három Coors-lány egyenesen arra van teremtve, hogy a legtöbb heteroszexuális férfiban vágyat ébresszen, az édes pici Jim Corr pedig biztosítja, hogy ez a vágy ne csak egy-dimenziós legyen. Egyébként Jim járt egy nővel, aki kísértetiesen hasonlított a húgaira, szóval vele is minden rendben van - még ha kicsit furcsa is a dolog. Így hát a hangzásuknak aligha kell regiszter.

Hovatovább, lehet, hogy tényleg testvérek, de valami huncutság biztos van a dologban. Először a The Commitments című filmben láthattuk őket együtt, majd Andrea Corr könyökölt ki magának egy szerepet az Evitában, most pedig - ha hinni lehet a híreszteléseknek, pont jókor ahhoz, hogy megbuktassa vele az In Blue-t - éppen arra készül, hogy egy 5 milliós szerződést írjon alá Jude Law ellenfelének szerepére a The Four Feathers felújításában. Színészek vagy zenészek? Nem kristálytiszta a dolog, igaz? És mindkettőt nem lehet egyszerre jól csinálni, kérdezzétek csak meg...na, hát valakit, aki kipróbálta.

A zenéjük elég kellemes: könnyed harmóniák, Fleetwood Mac átdolgozások (nem a Tusk), valamint, ha esetleg ez nem lenne elég, bedobnak egy kis vidám, mégis zabolátlan ír hegedűszót. Ez minden valószínűség szerint nem az, ami miatt Kurt Cobain szétlőtte a fejét, bár valószínűleg eljátszadozott volna a gondolattal, hogy kinyírja valamelyik Corr-t, ha hallja borzalmas R.E.M. feldolgozásukat, az Everybody Hurts-öt a tavalyi MTV Unplugged hézagpótlóban. Kicsit Steps-es, kicsit Stepford sisters-es. Ez a vád. Ja, és nem tudod kiverni a fejedből a rohadt dalaikat.

Mások viszont azt mondják, ez azért nem teljesen igaz erre a nagyszerű dundalk-i exportra, amely nem az igazi IRA. Igenis, ha valaki szereti a zenét, biztos talál valami pozitívumot a Corrs-ban.

Persze jól néznek ki. A popsztárok munkaköri kötelessége lehetőleg olyan elérhetetlennek lenni, hogy az egyszerű halandók hordái felnézzenek rájuk. Andrea Corr színésznői sikere aligha sokoldalú, reneszánsz-nő mivoltának tudható be. És elkötelezettek a zenével. Ha nem lennének azok, nem reklámozták volna a Talk On Corners-t a boldogtalanság ellenszereként, noha bizonyos szempontból tényleg az volt.

Instrumentálisan rendben vannak: Jim jól basszusozik, Sharon a hegedű virtuóza, Carolineúgy dobol, mintha az élete függne tőle, és Andrea nagy átéléssel énekel és játszik hangszerén.

Javukra írható az is, hogy maguk írják a dalaikat: a 15 dal, melyből csak háromban működött közre Shania Twain férje, Robert John „Mutt" Lange, igazán minden igényt kielégít. Az igazság az, hogy a négy résztvevő nem azonos mértékben járul hozzá a Corrs-hírnévhez, no de a család az család. Óriásiak, olyannyira, hogy megjelent a féltékenység, a haragszomrád, a szurkálódás és Kurt Cobain valószínűleg elsárgulna az irigységtől a bizonyos MTV Unplugged 2,5 milliós eladása felett. Ez a védelem. Ja, és nem tudod kiverni a fejedből a rohadt dalaikat. Van bennük valami igazság.

Az In Blue nem egy kimagasló lemez. Tulajdonképpen az utolsó vasadat feltehetnéd rá, hogy a Corrs soha az életben nem fog kimagasló lemezt csinálni. Bár egy pár jót azért még igen.

Az In Blue-nak szinte az első néhány másodperce a legjobb. „Gyere, gyere"- kezdődik a „Breathless" meglepő cappella stíluban - „fullassz ki!". Ez egyike Lange három művének, és úgy folytatódik, mint Lange főművének, Shani Twain-nek, azaz Mrs Muttnak egy kevésbé cizellált változata. A végefelé még egy pöpec kis gitárszóló is van, bár azért nem összekeverhető Lange korábbi üdvöskéivel, a Def Leppard-dal. A könnyed, nyárias, szövegében kevés nevelési célzatot hordozó Breathless („Az idő veled egyszerűen megáll...boldog vagyok, csak mert velem vagy...mint egy álom, bár nem alszom") az első single. A dal 3 perc 29 másodpercében magába sűríti az 59 perc 3 másodperces In Blue minden előnyét és hátrányát.

Az egész őszintén vidám. Akárcsak az övékénél sokkal magasabb rendű muzsikák - kezdve attól, amit a jö öreg Kurt Cobain játszott egészen a borítón feltüntetett egykori Tamla Motown-ig, valamint az összes klasszikus zene - a Corrs eredendően felismerte, hogy a zene elsődleges funkciója, hogy szebbé tegye a világot. Ez erre pont alkalmas, megbecsülendő dallammal, csordultig telve aprólékosan felépített vokál-harmóniákkal. Lange egységes egésszé kovácsolja a részeket, noha a profizmussal a Corrsnak sosem volt problémája. Ahol problémák vannak, az az, amit a nagy festők mélységnek, kiterjedésnek és észlelésnek neveznének. Akárkinek az ötlete volt is, hogy az egyik Corr NewYork Dolls pólóban alázza magát, ez mindenképpen egy faux pas volt, de aztán megértették, hogy a Corrsnak ennél többre van szüksége.

A kétarcúságban keresendő az In Blue körül fújdogáló hűvös szellők eredete. Lehet, hogy a lágy harmóniák Lange erősségei, de a midig harmónikus Corrs közelebb áll a pre-dance stílusú Everything But The Girl-höz, mint Shania Twainhez - hogy a Def Leppardot már ne is említsük - mivel ezeket a bandákat egyfajta könnyed homogenitás jellemzi. Ez viszont a szenvedély és a katarzis elmaradását eredményezi. Amikor Andrea Corr arról énekel, hogy ki van fulladva, igazán elférne egy kis valódi kifulladás. Izzadj meg, kislány, nem fog fájni!

Továbblépve, a No More Cry nagyon összecseng a The Byrds Mr Tambourine Man-jével, és szokatlan módon a Corrs se nem „fémes", se nem vézna, amikor igazán beindulnak. Meg kell említeni az erős személyes indíttatást, mivel ezt a dalt Andrea és Caroline azért írta, hogy lelket öntsön apjukba anyjuk halála után. Még fontosabb, hogy Breathless szörnyű szövege csak egy futó tévedés. A No More Cry a jövő iránti önzetlen reménnyel enyhíti a gyászt: „Csak miattad aggódom...". A Byrds-ös hangzásvilág csak még szebbé teszi. Ezt most elkapták. Bárcsak gyakrabban tennék.

Hasonlóan bíztató a Hurt Before, egy ördögi refrénű mese az elhagyott lányról, a Say örvénylő harmóniáival, valamint a Somebody For Someone prostija, aki, az album legjobb sora szerint „cukrot árul pénzért mikor meghal az éjszaka", és persze a nosztalgikus Radio. Ezek mind klassz, néhol érzelmes nóták, melyek kiválóan alkalmasak arra, hogy letöröljék a gúnyos mosolyt az ellendrukkerek arcáról.

A maradék viszont - a semmilyen One Night, a dallamtalan Rain és az Irresistible, a félresikerült, Lange-féle kísérlet a trágárságra - még a leglelkesebb Corrs-rajongó arcán is gúnyos mosolyt fakasztana.

Végeredményben azért a Corrs pontozással győz. A Rebel Heart Sharon instrumentális darabja, mely egy készülő, az 1916-os írországi felkelést bemutató BBC filmhez készült. Átvéve Mark Knopler Local Hero-jának dallamát, a Corrs új oldalát mutatja be: szépséget, mely zenei, nem fizikai.

A Corrs-szal kapcsolatban mindenkinek igaza van. Azoknak is, akik imádják, azoknak is, akik gyűlölik, és a többieknek is a kettő között. A férfiaknak tetszenek legjobban, az biztos.

2000. szeptember 13.