"mindennek ellenére mégiscsak lehetséges" - Beszélgetés Katona Klárival

Katona Klári hosszú idő után új albummal jelentkezett, amellyel következetesen járja a maga egyéni, legfeljebb Koncz zsuzsáéhoz hasonlítható útját a hazai popéletben. Az alábbi interjú is arról győz meg, hogy művészetével azokat az emberi értékeket szolgálja, amelyet napjainkban eltűnni, kiveszni látszanak ebből a műfajból.

- Az 1993-ban, rólad megjelent könyvben van egy sor: "Még alig lehetett hallani egyszer-kétszer a rádióban, a pimasz gimnazista kezdett nem elfogadni dalokat." Miért gondolják azt sokszor, ha valaki valamire nemet mond, az önteltségből fakad?

- Soha nem a másikkal törődünk, hanem saját magunkkal, de amikor emberek megbántódnak azon, hogy felkínálnak valamit, ami a másiknak éppen abban a pillanatban nem kell, akkor saját maguk miatt haragszanak, a másikat bele sem tudják kalkulálni az egészbe. Én nagyon nem szeretek embereket megbántani, de nem engedik, hogy megbántás nélkül mondjál nemet.

- Szintén egy mondat a könyvedből: "Mitől nyílnak meg a láthatatlan zsilipek az egyiknek, és mitől nem a másiknak?" Én azt tapasztalom a mindennapokban, egyre nehezebb őszinte kapcsolatokat kialakítani.

- Azt hiszem, rosszul tesszük, ha bezárkózunk egy-egy csalódás után, mert akinek megadatott az, hogy nyitni tud, és képes nyitottnak lenni, annak pontosan ezeken a fájdalmakon és csalódásokon keresztül kell legjobban megtanulnia azt, hogy ezzel nem szabad felhagyni. Csak veszteségek árán kerülhet hozzánk valami olyan nagyon jó, amiért érdemes élni. A veszteség valami olyasmi lehet, mint amikor valamit teljesen kiürítesz, ott helye lesz az újnak és a jónak. Amíg viszont ragaszkodsz ahhoz, amit összeraktál magadnak, és nem engeded el, ha kiderült, hogy csak veszítesz vele, akkor nincs hova kerülnie a jónak és talán a sokkal igazibbnak.

- Nem tudom, Te hogy látod, de mintha nem lenne meg az emberek nagy részében az igény vagy a képesség, hogy végig vigyenek egy kapcsolatot, akár barátságról, akár szerelemről vagy munkakapcsolatról legyen szó. Mintha közgazdaságilag gondolkodnának erről, a bevétel és a kiadás szintjén. Addig hajlandók fenntartani egy kapcsolatot, amíg az ad nekik.

- Én megdöbbenve szoktam végignézni, amikor hasonló történik, mert az emberek valóban azt gondolják, hogy a kártyaasztal mellől bármikor fel lehet állni, pedig onnan sem lehet bármikor felállni. Nem tudom, miért viselkedünk úgy, mint a drogosok. Tudjuk,hogy egyfolytában rosszat teszünk azzal, hogy bevesszük a következő adagot, mégis odanyúlunk a következő rosszért és lenyeletjük magunkkal vagy a másikkal a keserű pirulát. S valami furcsa szabadulni nem tudás forgatja ezt a kereket, újra önmagába vissza; nem értem, miért. Úgy érzem, azok az adottságok, amelyek az élet jó megélését lehetővé tennék, az valamennyiünkben azonosan van meg, emiatt a vágy is nagyon hasonlíthat valamennyiünkben. Nem tudom, miért nem lehet egymásnak odaadni azt, amire a másik annyira vágyik, pontosan annyira, mint én vágyom rá. Majd csodálkozunk, kérdezünk, szomorkodunk és nem értjük az egészet. Én meg azt nem értem, hogy mit nem értünk.

- Igen, de nem gondolod, hogy a mai világban mindenkinek többfelé kell megfelelnie, és mondhatják, már nincs idejük és energiájuk a mély érzelmek megélésére. Arról nem is beszélve, hogy sok mindent versenyként élünk meg, és tán a legrosszabb az érzelmekben veszíteni.

- Ma én azt látom, hogy az életünk nem olyan, mint az élet, hanem olyan, mint amit arról gondolunk, hogy milyennek kell lennie az életnek. Ez őrületesen nagy különbség. Az egész olyan, mint egy rossz fülbesúgás. Abban a pillanatban, ha nem követed ma azt, hogy mobiltelefonod legyen, ma már a gimnáziumban is, akkor te valami "jót" jelentő ideálnak nem feleltél meg, azaz nem vagy elég jó. Azzal a magyarázattal követjük mindezeket, hogy ez az elvárás. Kinek az elvárása? Kitől? Miért? És aztán engedjük, hogy a fülünkbe súgják a következő olyant, ami nem a miénk.

- Te hogyan próbálod megőrizni a lelki békédet, hiszen te sem tudod függetleníteni magad a hétköznapi dolgoktól, a szakmai történésektől?

- Én néhány évvel ezelőtt megfogalmaztam magamnak egy mondatot, ami úgy szól: "Mindig minden mindennek ellenére mégiscsak lehetséges." Ami nem a lassú elhülyülésem első jele, hanem én ezt tényleg így gondolom.Ugyanis, ha jobban belegondolok, nem volt semmiféle ok, indok, hogy belőlem legyen valaki. Megszülettem azon a kicsi Ráckevén, sem a családom, sem az ismerősök azért, amerre én igyekeztem, nem tudtak tenni semmit. Sem az útravaló rásegítésben, sem a továbblépésben, hogy legalább egy ajtót ki tudott volna nyitni előttem bármelyikőjük. Mindennek ellenére megtörténtek és összeálltak egésszé a dolgok.

Reznák Gábor

2001. augusztus 10.