Gyertyagyújtás Katona Klárival

„Néhány kavics, gyöngy, kagyló. A Titkok kertje című könyv. Jázmintea. A szantálfa illata. Mécses. És persze nem utolsósorban helyszínek, városok. Tárgyak, emlékek, melyek fontosak számára. Ám ezek is csak kísérői, bizonyosságai az életének, nem tárgyak, melyeket gyűjt. „A kívülre helyezett biztonság ugyanis ingatag.” - mondja Katona Klári.

Májusban került a boltok polcaira Katona Klári új albuma” Most…” címmel. Az előző lemez a „fekete gyöngy”(így, csupa kisbetűvel) után 5 évet váratott magára. Sokan kérdezték hová tűnt ez idő alatt, mi történt vele. Pedig nem tűnt el, egy évet televíziózott, másfél évet rádiózott, és másfél éven át majd’ minden vasárnap egy belvárosi teaházban beszélgetett általa meghívott vendégeivel, lassanként egy összetartó hallgatóságot gyűjtve maga köré. Az új lemez egyre határozottabban mutatja meg azt a látásmódot és értékrendet, amit a kezdetek óta magáénak vall. Nincs a fények középpontjában, és az új lemezről készült videoklippjét nem játssza a magyar zenecsatorna. Célközönségük felső határa a 29 évesek,akik bizonyos előadókra nem kíváncsiak- állítják. Márai Sándor egy helyütt az irodalom kapcsán azt írja naplójában a ’80-as években: volt az aranykor, az ezüstkor, s most a plasztikkor. S ez a plasztikkor mintha valóban nem Róla szólna…

Amikor Ön szembesült a jelenséggel mindez hogyan érintette? Azért is említem ezt, mert tavaly már hasonlóképpen járt, amikor Bársony Attilával közös duettjét nem, aztán végül csak az éjszakai adásidőben sugározta a magyar zenecsatorna.

- A jelenség nem rólam,hanem arról a hallgatásról szól,ami a jelenséget övezi.Mindenki elfogadta a szakmán belül, hogy ez a média döntése.Nem kellene értékválságról beszélnünk,ha nem teremtenénk.A csatornák olyan műsorokat szorgalmaznak,amelyek szinte kizárólag a nézettséget tartják szem előtt.Mélyen hallgatunk arról, hogy például Franciaországban megteremtették a művészet pártoló televízió adót.Itthon egy német mintát követünk,- ez ügyben tévedés amerikanizálódásról beszélni -, hiszen akkor a rádiózás például annyiféle zenének adna otthont, mint ott. Amerikában nincsenek egymás ellen versenyeztetve olyan műfajok, amelyeket nem lehet.Például Sebestyén Mártát és engem nem lehet versenyeztetni, mert más a műfajunk.Nincs olyan kérdés,melyikünk a jobb?Szerencsére,az összevisszaságok ellenére, az élet minden területén vannak olyan emberek, a tanártól az előadóművészig, akik pontosan tudják, miért vannak azon a helyen,ahol épp vannak, és azt is,hogy dolguk, hogy kitartsanak.

- Az 1993-ban az Önről megjelent könyvben olvasható: ”Még alig lehetett hallani egyszer-kétszer a rádióban, a pimasz gimnazista kezdett nem elfogadni dalokat.” Miért gondolják sokan, hogy ha valaki valamire nemet mond, akkor az önteltségből fakad?

– Soha nem a másikkal törődünk, hanem saját magunkkal.Amikor emberek megbántódnak azon, hogy felkínálnak valamit, ami a másiknak éppen abban a pillanatban nem kell,az saját magukról szól.A másik akkor nem fontos,csak az amit ők akarnak.Sosem kellene megbántani egymást,ha meghallanánk egymás jelzéseit.

– Egy másik mondat a könyvéből: ”Mitől nyílnak meg a láthatatlan zsilipek az egyiknek és mitől nem a másiknak?” Erről az jut az eszembe, hogy az utóbbi időben egyre nehezebb őszinte kapcsolatot kialakítani.

– Sajnálom,hogy bezárkózunk egy-egy csalódás után.Akinek megadatott az, hogy nyitni tud, és képes nyitottnak lenni, annak pontosan ezeken a fájdalmakon és csalódásokon keresztül kell legjobban megtanulnia azt, hogy ezzel nem szabad felhagyni. Csak veszteségek árán kerülhet hozzánk valami olyan nagyon jó, amiért érdemes élni. A veszteség olyan, mint amikor valamit teljesen kiürítünk, hogy ott legyen a helye az újnak és a jónak. Amíg viszont ragaszkodunk ahhoz, amit összeraktunk magunknak, és nem engedjük el még akkor sem, amikor kiderült róla, hogy már veszteséget okoz, akkor „csak foglalja a helyet”, és nincs hova kerülnie a jónak, esetleg a sokkal igazibbnak.

– Néha az az érzésem, hogy az emberek többségében már nincs meg az igény, vagy a képesség arra, hogy végigvigyenek egy kapcsolatot, legyen szó akár barátságról, akár szerelemről, akár munkakapcsolatról. Mintha közgazdaságilag gondolkodnának erről, a bevétel és a kiadás szintjén. Addig hajlandók fenntartani, amíg az ad nekik.

– Magam is megdöbbenek, ha ilyesmivel találkozom, mert az emberek valóban azt gondolják, hogy a kártyaasztal mellől bármikor fel lehet állni… pedig onnan sem lehet felállni bármikor. Nem tudom, miért viselkedünk úgy, mint a drogosok. Tudjuk, hogy egyfolytában rosszat teszünk azzal, ha bevesszük a következő adagot, mégis odanyúlunk a következő rosszért és lenyeletjük magunkkal vagy a másikkal.S valami furcsa szabadulni nem tudás forgatja ezt a kereket, újra önmagába vissza; nem értem, miért. Úgy érzem, azok az adottságok, amelyek az élet jó megélését lehetővé tennék, mindenkiben azonosan megvannak.A vágy is nagyon hasonló valamennyiünkben. Nem tudom, miért nem lehet egymásnak odaadni azt, amire a másik annyira vágyik,csakúgy mint én. Nem megy,aztán csodálkozunk, kérdezünk, szomorkodunk és nem értjük az egészet. Én meg azt nem értem, hogy mit nem értünk.

– Igen, de nem gondolja, hogy a mai világban mindenkinek többfelé kell megfelelnie, és talán mondhatják, már nincs idejük és energiájuk a mély érzelmek megélésére. Arról nem is beszélve, hogy sok mindent versenyként élünk meg, és talán a legrosszabb az érzelmekben veszíteni.

- Én viszont azt látom, hogy az életünk nem olyan, amilyen lehetne, hanem olyan, mint amit arról gondolunk, hogy milyennek kell lennie. Ez őrületesen nagy különbség. Abban a pillanatban, ha valaki nem követi azt, amit (szerinte) elvárnak tőle - mondjuk, hogy mobiltelefonja legyen, ma már a gimnáziumban is-, akkor úgy érzi, hogy a „jót” jelentő ideálnak nem felelt meg. Innentől kezdve meggyőződéseinkkel ellentétes dolgokat teszünk, mert „ez az elvárás”. Kinek az elvárása?

- Ebben a teaházban, ahol most beszélgetünk, Önnek másfél éven át volt egy nagyon érdekes próbálkozása, vasárnaponként beszélgetéseket vezetett. Önnek fontos, érdekes személyeket invitált meg, és a hallgatóság egy kanna tea mellett elgondolkodtató témákat beszélhetett meg Önökkel közösen. Ennek hihetetlenül pozítív fogadtatása volt, de honnan jött az ötlet?

- Pontosan a két lemez közötti időszakban másfél évig vezettem egy rádióműsort, és miután ez megszűnt, a teázó tulajdonosai-akik addig rendszeresen hallgatták a sorozatot- kérték,legyen itt a folytatást. Mindez nagyon sokat adott nekem.Önmagában már az, hogy láttam másoknak mennyit ad.Akiket megkerestem és felkértem, az életüket,vagy az életük nagy részét tették fel arra, hogy bizonyos dolgoknak utána menjenek.Ezért,s ebben élnek.S nem feltétlenül reflektorfényben. Itt az ő számukra is kiderült, mennyire nyitottak emberek mindarra,amit tudnak,ami más dimenziókat nyitott számukra. Verebes István mondta azt nemrégiben, hogy őt az az egymillió ember érdekli a televíziózásban, akiket most mindenki figyelmen kívül hagynak. Mindenki azt a bizonyos 4-5 milliós nézőszámot célozza,s elnyeréséért szándékosan tart alacsony nívót. Nekem ez az emberek folyamatos lenézését jelenti, amivel egyáltalán nem tudok azonosulni.Úgy érzem, hogy az embereket súlyosan alábecsülik. Nem hiszem, hogy valaki , valaha az életben visszautasította volna azt, ha a szemébe nézve megkérdezik: akar-e többet tudni,hallani a delfinről, vagy a zenéről?lElképzelhetetlen hogy lenne valaki aki azt mondaná: erről nekem ne beszélj, mert én ezt nem akarom hallani.

- Létezik az Ön életében egy nagyon fontos barátság Gerő Mariann személyében. Őt a homeopátia révén ismerte meg, de, mint ezt az én személyes tapasztalatom is alátámasztja, a doktornő a betegei, ismerősei számára messze többet jelent egy orvosnál. A régi korok varázslói, sámánjai jutnak inkább róla az ember eszébe, arról nem beszélve, szakmai tudásán túl milyen mélységben ápolja a kapcsolatait.

- Őt egy történet kapcsán ismertem meg. Akkupunktúrával kezelt egy embert, akinek 62 kilót sikerült fogynia.A sikeres kezelés után azonban úgy érezte,ha nem alkalmazható a gyógymód teljességében /a hozzátartozó étkezés megvalósíthatatlan/ olyasmit kell találnia,ami a másik embert újra egésszé teszi,és megtanulta a homeopátiát. Képessége,alkalmassá teszi arra,hogy egy tudományt- amilyen a homeopátia is-, tökéletesen a magáévá tegye, ami több annál, mint megtanulni valamit. Általa nagyon gyorsan megértettem, hogyan működik mindez.Nem azt kutattam, mi az, amitől az eddigi ismereteim miatt hihetetlen.Csak az érdekelt,hogy megértsem.

- Amikor a beszélgetésünkre készülve újra meghallgattam az előző albumot, és a „Most…” -ot is, az volt az érzésem, ebből az új lemezből még inkább kiérezhető a bizonyosság: önmagában, a jövőben, a választott útban.

- Arra kellett rájönnöm, hogy a mű élete nagymértékben függ attól, mikor és kikhez kerül. A „fekete gyöngy” nekem az első igazi megfogalmazást jelentette. Mint hallottam, Robert Lions, kínai shaolin mestere minden reggel lejátszatja ezeket a dalokat, holott nyilván egy szót sem ért belőlük, de valami fontosat ezek szerint neki is jelent. Nem véletlen, amit akkor nem értettek, és szinte minden megjelent interjúban, a korrektúrában visszajavították a címet „Fekete Gyöngy”-re, pedig én az egész címet csupa kisbetűvel írtam. Akkor is azt gondoltam, hogy pontosan annyi fekete gyöngy létezik, ahányan meghallgatják a lemezt. Maga a javítgatás jelkép értékű. Mi lenne, ha egyszer akként fogadnánk el valamit, ami? Van egy közeli barátom, aki a „ Most…” után hallotta meg először a „fekete gyöngy” szövegeit, azt mondta, hogy bonyolult. Akkor én felnéztem az égre, és hálát adtam, mert ez azt jelenti, hogy több élete lesz a gondolataimnak. Sokan elkeseredtek volna,hogy valaki nem érti a szöveget amit írt. Például most, az új lemezről leírta valaki, hogy a furcsa ritmikai kilengések után mégis mindig visszatalál a szöveg a saját, normális ritmusába. Mindeközben Szakcsi Lakatos Béla, a lemez egyik szerzője, azt mondja, megjelent a ritmus a magyar éneklésben…

- Az első, Ön által jegyzett lemez időszakában, illetve az azóta eltelt időben elgondolkodott valaha azon, az is elképzelhető, nem itt és ebben a formában folytatja a pályáját?

- Persze, hiszen ez az eltelt időszak erről szólt, nem véletlenül tettem egyéves kerülőutat a televízióban, párhuzamosan mellette másfél évet a rádióban. Nekem nagyon végig kellett gondolnom, hogy az adott körülmények között, az adott koordináta-rendszerben hogyan tudom elhelyezni magam úgy, hogy nem utasítom vissza a jelen szavát; és ezen volt mit gondolkodni.

- A lemez belső borítóján megtalálhatóak a dalszövegek, valamint egy oldalon keresztül megköszöni a segítséget mindazoknak, akik Önnek fontosak. Viszont érdekes, nem mindennapi módon az egyes dalok szövegeiben jelez egy-egy kezdőbetűt is.

- Mindegyik kezdőbetű „mögött” egy keresztnév van, ami pedig egy-egy olyan embert takar, aki hozzám közel áll, és akiket én ilyen módon szerettem volna a megkezdett, vagy folyamatban lévő beszélgetéseinkért megajándékozni. Az elindító gondolat hozzájuk kötődik, ugyanakkor sokkal általánosabb lett a szöveg, mint két ember beszélgetése. Ez egyben nekem azt is jelenti, hogy mindenkitől lehet kapni, és lám itt van, ennyi mindenkitől lehetett valamit kapni, ami továbbvihető.

- Az ajándék, a megérkezés, a továbbadás ünnepe is a közelgő karácsony. December 26-án lesz a lemezbemutató koncertje is a Kongresszusi Központban. Mennyire érinti meg a mai világban a karácsony hangulata?

- Én nagyon –nagyon szeretem a karácsonyt, bár gyerekként jobban szerettem, sokszor úgy éreztem, sokkal jobb a meglepetést várni, mint meglepetést okozni. Úgy érzem, a karácsony olyanná válik, mint a jó művészetekhez való ragaszkodás, egyre inkább mindenki megtalálja majd a saját maga karácsonyát.Megváltoztatható egy furcsa hozzáállás: hogy teljesítenünk kell, meg kell venni, oda kell jutni időben, drágát kell venni, nehogy alulmaradjunk. Ebből szépen, lassan mindenkinek elege lesz, és visszaviszi oda a karácsony át- és megélését, ahol ő maga a legjobbnak és a legfontosabbnak érzi. Szerintem volt egyfajta karácsony-válság most néhány évig, és ebből kifelé tartunk.

- Az egyik dalban is szerepel az a gondolat, miszerint az a legfontosabb, hogy az életünket valóban a saját életünk közepén éljük. Most Ön úgy érzi, ott van, vagy jó irányban tart továbbra is?

- Néhány évvel ezelőtt megfogalmaztam magamnak egy mondatot. ”Mindig minden mindennek ellenére mégiscsak lehetséges.” Ami nem a lassú elhülyülésem első jele, hanem én ezt tényleg így gondolom. Ugyanis, ha jobban belegondolok, nem volt semmiféle ok, indok, hogy belőlem legyen valaki. Megszülettem azon a kicsi Ráckevén, sem a családom, sem az ismerősök nem tudtak tenni semmit azért,hogy odajussak, ahova igyekeztem.Nem volt egyetlen ajtó, amit kinyithattak volna előttem. Mindennek ellenére megtörténtek és egésszé álltak össze a dolgok.

Minél többször érzem azt, hogy az életem közepén vagyok, annál jobban kiderül, hogy van egy még igazibb közepe, és gyakorlatilag ez a folyamatos haladás – közelítés - jellemző az utóbbi 15-20 évre. Már korábban is megfogalmazódott bennem, hogy az élet egy fölfelé tartó lépcső, ami azért lepett meg engem nagyon, mert teljesen ellentmondott annak, amit tanítanak nekünk, például az öregedéssel összefüggésben. Talán tíz év is eltelt ennek a gondolatnak a bennem való megjelenése után,egy könyvben megtaláltam ennek a leírását, apró részletekben. Mire ezek a mondatok írásban megtaláltak,addigra már hosszú ideje gyakoroltam, anélkül, hogy ezt elhatároztam volna. Lehetett volna menet közben nem meghallani ezeket a mondatokat, meg elhessegetni őket,alátámasztva az elhárítását ezer olyan érvvel és indokkal, ami látszólag mind igaz lett volna.

Reznák Gábor

2001. december 20.



Click to Visit

FÓRUMOK

The White Stripes
Superbutt
Linkin Park
Heaven Street Seven
Placebo
Limp Bizkit
Darren Hayes
Blue
P!nk
A legjobb klubok
Eminem
50 Cent
Snoop Dogg
Sub Bass Monster