Black Magic Woman - A varázslatos fekete nő

A fátyolos hangú énekesnő, Sade valószínűleg örök rejtély marad milliónyi rajongója számára. Közel nyolc év távollét után ez az elbűvölő asszony, és remek bandája most visszatér a Lovers Rock-kal, és ritka, exkluzív bepillantást enged az olvasónak meglepően normális életébe.

Sade nem szorul bemutatásra. Zenei bálvány és páratlan szépség, akinek öt nagylemeze hozzávetőlegesen 20 millió példányban kelt el a hazájában, és több mint 40 milliós példányban világszerte. Az énekesnő a nigériai Ibadanban, angol édesanya és Nigériai édesapa gyermekeként látta meg a napvilágot (eredeti neve Helen Folosade Adu), és négy évesen hagyta el a szülőföldjét, amikor a szülei különváltak. Először 1984-ben ért el popzenei sikert a Diamond Life-al, és az azon szereplő nagyszerű kislemezekkel a “Your Love Is King”-el, a “Smooth Operator”-ral, és a “Hang on to Your Love”. A Diamond-ot a következő tíz évben a Promise, a Stronger Than Pride, a Love Deluxe, és a legjobb slágerek gyűjteménye, a Best of Sade követte.

Aztán 1992-ben a 33 éves Sade eltűnt a reflektorfényből. Az eltelt nyolc év után most piacra kerülő új lemezük, a Lovers Rock kiadásának kapcsán Sade nagyvonalúan bepillantást engedett az újságíróknak Garbo-i rejtélyességű életébe.

- Voltak-e olyan pillanatok az életében az utóbbi nyolc évben, mikor azon gondolkodott, hogy visszatér-e?

Nem mondhatnám. Énekes vagyok, és ez nem olyan, mint a mindennapi munka. Tulajdonképp arra vártam, hogy újra legyen elegendő időm, amit a zenének szentelhetek. Egy rokonom igen súlyosan megbetegedett, és nekem segítenem kellett. Azután ott van a lányom is. De nem is éreztem vágyat az írás iránt. Zenét írni pedig úgy, hogy ez a szükséglet nincs meg az emberben, szerintem egyszerűen nem helyes. Az a szándék, amely a művészet mögött áll, határoz meg mindent. Ha nincs igazi érzés, akkor csak rutinból csinálja az ember, és a végeredménnyel egyáltalán nem lesz elégedett.

- Nem ideges a visszatérés miatt? Nagyon sok minden történt a zenei életben, míg Ön távol volt.

Nem. Az emberek vagy szeretnek, vagy nem. Ilyen értelemben sosem akartuk rábeszélni őket, hogy szeressenek. Azt hiszem, képtelelnek lettünk volna ezt jól csinálni. Akár százezer, akár száz millió példányban kel el a lemez, én megtettem, ami tőlem telt.

- A Lovers Rock-on komoly reggae és dub hatás érezhető. A “Slave Song”-ban pedig a rasszizmusról szól, de lágyabban, mint bármikor előtte.

Mindig is szerettem a reggae stílusú szerelmes dalokat. A hatás mindig megvolt. A “Slave Song” egy olyan dal, amelyet mindig is szerettem volna megírni, de szkeptikus voltam, mert úgy éreztem, hogy ez talán túl nagy jelentőségű téma ahhoz, hogy egy dal kifejthesse. Nem voltam nagyratörő, úgy gondoltam, hogy ha nem sikerül, akkor hagyom az egészet. Egy nap aztán elkezdtünk jammelni rá, és akkor egyszercsak elkezdtem érezni a tenger súlyát. Ilyen érzés lehetett az út az óceánon át Amerikába. Aztán eszembe jutott Bob Marley “Redemption Song” című száma. Szóval a lényeg az, hogy amint rájöttem, hogy mi a célom, tudtam, hogy ha hű maradok hozzá, s akkor sikerülni fog. Tetszett a dal?

- Igen. Különösen az a sor, hogy “Pray to the Almighty, I don’t do to you what you’ve done to me” (Imádkozz a Mindenhatóhoz, én nem teszem azt veled, amit te tettél velem).

Erről van szó! Mindig is úgy éreztem, hogy a fekete férfiak nagyobb nyomás alatt vannak, mint a fekete nők, mégis néha a férfiak karikatúrái lesznek annak, amit várnak tőlük, mert az a nagy fene sértettség, és keserűség nem vezet sehová. Ez a dal arról szól, hogy tanuljunk az utazásból, és nem arról, hogy mi legyünk az üldözők. Ez a dal megemlékezés az őseinkről, arról amit nekik kellett kiállniuk, azért, hogy most mi azok lehessünk, és ott, akik, és ahol vagyunk.

- Ez a tárgya az “Immigrant” című számnak is.

Az személyesebb dolog. Sosem felejtem el amit anyám mesélt nekem arról, milyen volt amikor édesapám először járt Angliában. Egy boltba vásároltak, és anyám észrevette, ahogy az eladó rettegett attól is hogy hozzáérjen apámhoz. A dal róluk, az öregebb generációról szól. Ők nagyon intelligens emberek voltak, rengeteg büszkeséggel. Nekik nem voltak olyan lehetőségeik, amilyenek most vannak, ők nem érhették el céljaikat semmi áron sem. Ez a dal egyfajta tisztelgés nekik.

- Ön Nigériában született. Vannak erős gyermekkori emlékei Afrikáról?

Inkább csak az atmoszférára emlékszem. A szagokra, az ételre, a nagymamámra. A 21. születésnapomat Nigériában ünnepeltem az apámmal, kettesben. Az volt a furcsa, hogy nem éreztem magam idegennek ott, habár az angliai Essex-ben nőttem fel. A nigériai látogatás csodás volt, főként hogy megismerhettem a nagyanyámat, aki azóta már meghalt. Nagyon erős asszony volt, aki maga építette a faluban lévő egyszintes házát. Gyógynövényekért járta az országot, és azokból termékenyítő hatású szappant készített a nők számára, de nekem nem hagyta, hogy használjam. Azt mondta túl fiatal vagyok, hogy teherbe essek - mintha bizony a levegőben is kósza ivarsejtek repkednének. Az apja boszorkánydoktor volt. Minden a hit körül forgott.

- Mikor ébredt rá először a társadalmon belüli faji viszonyokra?

Nagyon előnyös helyzetben voltam. Kisvárosban nőttem fel, és az anyám volt a Nővér. Így is hívta mindenki. A bátyám és én pedig a Nővér gyermekei voltunk. 11 éves koromban mentem középiskolába, és addig nem is történt velem soha semmi faji incidens. Mindíg voltak barátaim, és sosem féltem harcolni magamért. Otthon persze sírtam az első nap. Aztán rájöttem, hogy akik csúfolnak azok gyenge emberek, és mindig visszavágtam nekik: “Igen, én fekete vagyok, de neked meg tiszta mocsok a hajad, menj és mosd meg, aztán gondolkozz el, hogy mit tehetnél a pattanásaiddal!”, és ilyenkor mindig leszálltak rólam. Én büszke vagyok arra, hogy ki vagyok, és honnan jöttem. Ha a fejemhez vágják, azzal nem tudnak megsérteni, mert nem érzem rosszul magam a bőrőmben. Erről is szól az “Immigrant”.

- Mikor kezdett el a zenéről, mint hivatásról gondolkodni?

Erről sosem beszéltem, mert fura véletlenek egybeeséséről van szó. A Central Saint Martins művészeti és tervező főiskolára jártam (híres londoni iskola), divatot tanultam, és ruhákat készítettem, de nem voltam oda a dologért. Néha szinte irigyeltem a társaimat, hogy mennyire szenvedélyesek, és fanatikusak. Megélhetést kellett teremtenem, mert nem volt aki támogasson. Szerettem volna rajzolni, és írni, de a divat kifizetődőbbnek tűnt. Aztán egy nap egy haverral vettünk egy kis füvet, és a ködös-borús úton autókáztunk. Egyszerre tettük szóvá a ködöt, és úgy döntöttünk, hogy kívánunk valamit. Én azt kívántam, hogy valami jó történjen velem, valami változás. Aztán átugrottunk egy szomszédhoz, akinél Clint Eastwood egyik filmje ment, melynek címében ugyancsak szerepelt a köd szó (Play Misty for Me), aztán a srác azt mondta, hogy a Misty (köd) and Roots nevű reggae banda játszik másnap, és menjünk el. Elmentünk, és én a zenekart ismertem, mert kiderült, hogy ugyanott nőttünk fel. Azt kérték énekeljek nekik, mert nincs énekesük. Nem akartam, de azt mondták: “Te imádod a zenét, biztos tudsz énekelni”, azaz te fekete vagy, biztosan jó a hangod. Addig zaklattak, hogy szálljak be a bandába, míg találnak egy megfelelő énekest, hogy a végén megsajnáltam őket, és beadtam a derekam. Először próbáltam eltalálni a pontos hangmagasságot, de aztán mikor otthagytam őket, már ismert énekes voltam. Ezért hát a Pride nevü zenekar (később ez a Sade) managere felkért énekeljek a bandával. Nem azért mert annyira akartam. És aztán évekkel később rájöttem arra is, hogy Stuart (a Sade szaxofonosa és gitárosa) kedvenc száma szaxofonon a “Misty” volt.

- Sok asszony azt mondja, hogy az anyává válás megváltoztatta a hangjukat. Az anyaság megváltoztatta a zenéhez való viszonyát?

A kislányom bizonyos szempontból mindent megváltoztatott. Úgy értem, ha felelős az ember valaikért - bár én mindig is ilyen voltam - akkor hirtelen felnőtté válik. Stuart azt mondta, hogy amikor a lányom, Ila megszületett, azt hitte, hogy minden meg fogváltozni. De aztán rájött, hogy minden ugyanolyan, csak egy kisbabával többen vagyunk, akit mindenki szeret.

- Mi Ila nevének a jelentése?

Szanszkritül “Föld”-et jelent. Bobby, az apja ugyanis raszta, és mindenféle ótestamentumi neveket akart, amit én lehurrogtam. Kaptam az egyik barátomtól egy könyvet a kislány születésekor, ami a nevek történetéről szólt. Hétnapos volt a bébi, és Nigériában ez a névadás napja. Rosszul éreztem magam, hogy még nincs neve, és kértem nagyanyám szellemét, hogy segítsen. Felcsaptam a könyvet, és ráböktem a héber Ayla “tölgyfa” névre, aztán fél óra múlva megismételtem és ekkor böktem az Ila névre. Felkeltettem hát Bobby-t és elmeséltem, mi történt. Ekkor derült ki, hogy a raszta nyelven az I-la azt jelenti, hogy minden remek, és jó.

- Szokatlanul szilárd a zenekarral való kapcsolata: több mint 15 éve együtt vannak, ez minek köszönhető?

Elsősorban nekik maguknak, azért hogy még nálam is jobban akarták az új albumot. Igazság szerint nem szeretek híres lenni, kényelmetlenül érzem magam. Ne értsen félre, nem akarok hálátlannak tűnni. Élőben szeretek fellépni, de nem magát a sztárságot. Ha lenne egy klónom, őt küldeném inkább.

- A karrierjét legalább annyira meghatározzák a dolgok amiket nem csinál, mint azok amiket igen. Nem énekel duettet, nem csinál filmekhez zenét, nincsenek remixei. Ez egy terv része?

Én mindig egy dolgot akartam jól csinálni. Mi együtt tudunk jól dolgozni. És félénk is vagyok, jobb szeretek magamban dolgozni.

- Miért szereti annyira Spanyolországot, hogy olyan rengeteg időt tölt el ott?

Olyan, mint félúton lenni Afrika és Anglia között. Sokkal nyugisabbak arrafelé. Tetszik az értékrendjük. Nemcsak a szieszta, hanem a család- és életszeretetük is.

2001. január 16.