Szentpéteri Csilla: üZENEt

Szentpéteri Csilla zongoraművésznő neve komolyzenei körökben már évek óta ismert. Kitűnő iskolák és professzorok fémjelzik pályafutását. Koncertezett Európában, Amerikában, fesztiválok, ösztöndíjak nyertese. A most megjelent album mégis rendhagyó, nemcsak Csilla számára, hanem a hazai és külföldi produkciók sorában is, hiszen eddig nem találkozhattunk hasonló stílusú és hangulatú lemezzel. Az albumon népszerű és Csilla által felfedezett klasszikus művek hallhatók, izgalmas, ötletgazdag, színes formában.

- Honnét indult a zenei pályád?

- Régebben divat volt az értelmiségi családokban, hogy a nappaliban - nencsak, mint bútordarab - állt egy zongora, amin általában valamelyik gyermek szorgoskodott. Szüleim zeneszeretete, és az, hogy édesanyám tanult zongorázni egyértelművé tették pályám kezdetét. Így hamarosan begördült be a pianínó makói otthonunkba. Nagyon szerettem gyakorolni, bár nem mindig volt hozzá kedvem. Főleg amikor hallottam, hogy lenn a téren játszanak a barátaim. Volt egy csodálatos zongoratanárnő, Istók Margit - Dohnányi Ernő tanítványa - , aki egészen különleges módon, vizuálisan oktatott. Összekapcsolta a zenét a képi világgal, amiből egy csodálatos utazás született. Ezzel a módszerrel közelítettem meg én is a saját növendékeimet, amikor még tanítottam. Nagy büszkeség, hogy többen már a Bécsi Zenekadémián tanulnak.

- Van-e olyan zongorista, akire eddigi pályád során úgy tekintesz, mint a példaképedre?

- Érdekesek ezek a példaképek. Vajon minden ember a saját szakmájából választja meg a példaképeit? A nagy klasszikusokon túl, mint például Szvjatoszlav Richter, vagy V. Horowitz, mindig elérhetetlennek tűnt számomra Oscar Peterson. Valószínuleg azért, mert én komolyzenén "éltem, s élek", a klasszikus akkordok beépültek minden egyes sejtembe. A Zeneakadémián nem tanulhattam improvizálni, mert ilyen óra nem volt. Így a jazz harmóniáit nem tudtam elsajátítani, amit ma már nagyon sajnálok. Ettől függetlenül azonban szeretnék egy kicsit átlépni a klasszikus zene nyújtotta korlátokon. Nem csak mint interpretátor, hanem mint kreatív, alkotó egyén megmutatni, mi minden lakozik még bennem.

- Hogyan jött az ötlet, hogy, a komolyzenét más stílusokkal házasítsd?

- Rádöbbentem arra, hogy nincs komoly- meg könnyűzene, csak élvezhető és élvezhetetlen. Kialakult bennem egy nagyfokú kettősség, találkozott bennem a múlt és a jelen-jövő. Ez inspirált a lemez megszületésekor. Keresztezni szerettem volna az elmúlt századok klasszikus zenéjét a XXI. század elektronikus eszközei adta lehetőségekkel. A régi, klasszikus szerzők dallamai képviselik a múltat, az album hangzásvilága pedig a jelent és a jövőt. A zongora és a szimfónikus zenekar kisebb átalakításokkal szinte az eredeti művet szólaltatja meg, ehhez párosulnak más típusú zenék hangszerei. Például percussion, szintetizátor, dob, basszusgitár, vagy egy-két szólóhangszer: gitár, szaxofon, jazzhegedű, trombita. Meglepo, de '96-ig komolyzenén kívül semmi mást nem hallgattam. Egész életemben követtem a szerzők instrukcióit, mostanra vágytam az izgalmas alkotásra, adni a magam ötleteit, kitalálni hangulatokat, hangszíneket. A konzervatórium évei alatt kollégiumban laktam, ahol nem voltak olyan technikai lehetoségek, hogy bármikor zeneközelbe kerülhettem volna. A Zeneakadémián pedig szívtuk magunkba a mindennapok adta koncertek élményét. Aztán egy ösztöndíjjal kikerültem előbb Olaszországba, majd Spanyolországba, és bizony "kinyílt" a fülem. Megfogott az igazi tradicionális muzsika; rádöbbentem, mennyi jó zene van még. Akkor kezdtem el hallgatni Dire Straitst, Queent, Miles Davist, George Bensont, majd Mark Knopflert, Sade-t, és mostanában mindent, ami zenei élményt nyújt. .

- A lemez címe egy szójáték: üZENEt. Mit szeretnél üzenni a hallgatóknak?

- Az üZENEt cím tartalmazza magát a ZENE szót. Én eddig csak a régi értékeket képviseltem, és a XXI. század felé közeledve ezt újra kellett fogalmaznom. Ez a magam számára is üzenet. Visszaüzenek vele, hogy egy XVIII. századi hercegnoi lélek rájött arra, hogy ezen a világon él, még ha nem is kedveli. Ha továbbra is csak komolyzenét játszanék, annyira bezárulna a világ, hogy nem lenne fejlodés önmagam számára. Én mindig hittem abban, hogy lehet több "énünk" is, csak az a fontos, hogy bármit művelünk, az értékrendünk megkövetelje a magas színvonalat.

- Kik működnek közre a lemezen?

- Kilenc hónapig dolgoztunk együtt a lemezen az Operaház Failoni Kamarazenekarán kívül a könnyuzenei élet olyan nagyszerű muzsikusaival, mint, Gerendás Péter, Szekeres Tamás, Gömöry Zsolt, Csepregi Gyula, Deseö Csaba, Alapi István, Borlai Gergo, Fekete-Kovács Kornél, Póka Egon, Láng János és Wolf Kata. Fantasztikus érzés volt, hogy mindannyian mennyire tisztelték bennem a komolyzenészt, és az ötleteimet maximálisan megvalósították, úgy, hogy közben saját magukat adták. Abszolút egy hullámhosszon tudtunk dolgozni. Nagyon kellemes légkörben töltöttük együtt ezt a hosszú időt.

- Stílusában lehet kategorizálni a CD-t?

- Annyiban igen, hogy Vivaldiból sajátos ízű rockzenét komponáltunk, egyébként ez az egyik legvirtuózabb darab a lemezen. Az olasz Rossinibol igazi ír hangulatot, a francia impesszionista Satie-ból finom dzsesszt, a Gyöngyhalászokból latinosat, a vérpezsdítő Pacsirtából elektromos hegedűvel duettet, Fauréból filmzene jellegűt, a Peer Gynt nyitányából egy keleties, "seherezádés" hangzásút, a Csókáriából szenvedélyes, mai hangszerelésű zeneszámot, Dvorákból pedig jó kis bluest készítettünk. A lényeg az volt, hogy az én "többarcúságomat" bemutassa izgalmas, érdekes köntösben.

- Ha jól tudom, nem csak zongoradarabokat dolgoztál át.

- Így igaz. A négy zongoradarabon túl van, ami csellóra vagy hegedűre íródott, de van köztük eredetileg szimfonikus zenekar által játszott darab, ahogy néhány operarészlet is. Ilyen például a Sámson és Delilából a Csók ária, a Gyöngyhalászokból a híres románc, amivel Pavarotti is elgyengíti a hallgatóságot, vagy a Poloveci táncok az Igor hercegből, és a csodálatos Thais meditáció. De hallható az albumon az a bizonyos Pacsirta is, amit az egész világonisnernek, nos, zongorán is katartikus.

- Kik a kedvenc szerzőid?

- Pár évvel ezelőtt felkért néhány kortárs szerzo, hogy játsszam el a hozzám írt zongoraversenyüket. Nemet mondtam, mert nem érzem magaménak a kortárs zenében lévo disszonanciát és nyugtalanságot. Én mindig a harmoniára, a szenvedélyes, lélekmelegítő állapotra törekszem. Ennek megfelelően kedvenceim Chopin, Rachmanyinov, Verdi, Puccini, Liszt és Debussy. Vannak szerzok, akiket még nem érzek magaménak, ehhez is egy érési folyamatra van szükség.

- Saját darabok is szerepelnek a repertoárodban?

- Ehhez kapcsolódóan van egy kedves történetem. Amikor még nagyon kicsi voltam, a tévében rendszeresen ment a TV-torna, aminek jópofa zenéje volt. Akkor már írogattam saját kis frázisokat. Egyszer elzongoráztam az egyiket, amire valaki azt mondta a családból, hogy teljesen olyan, mint a TV-torna. Ez akkor olyan sértésnek tunt számomra, hogy attól kezdve nem írtam. Tavaly egy decemberi estén egyedül voltam otthon. Elhúztam a függönyt, és néztem, ahogy kinn óriás pelyhekben hullott a hó, és a hópihék táncra keltek az utcai lámpák fényében. Akkor elindult a kezem a zongorán, és 40 percig szereztem a zenét, úgy, hogy közben nem is tudatosult bennem. Hazajött a család, visszajátszottam nekik, és ők tátott szájjal hallgatták. A következő lemezemen valószínűleg lesz saját szerzemény is.

- Mit szól a komolyzenei szakma ahhoz, hogy te megváltoztatod ezeket a zeneműveket?

- Nem tudom, mit fog hozzá szólni, de én nem is szeretnék ezzel foglalkozni. Senki sem tartja szentségtörésnek, ha egy húsz évvel ezelőtti darabot átdolgoznak, pedig az kevésbé izgalmas vállalkozás, hiszen azóta nem változott olyan sokat a világ. A több száz évvel ezelőtt élt szerzők is hús-vér emberek voltak, akik egy adott kor lehetőségei szerint írták muzsikájukat. Mozart több műve, így a keringők is az alsóbb népréteg szórakoztatására tánczeneként funkcionált. Vivaldi is sorozatosan komponált a nép igényei szerint. Mára mindezt misztifikáljuk. De én azt gondolom, hogy nagyon sok mai szerző örülne, ha több száz év múlva alapul szolgálna a kompozíciója. Akinek meg az én átdolgozásom nem tetszik, abban a szerencsés helyzetben van, hogy eredetiben meghallgatja, akár az én komolyzenei koncertjeimen is. A komolyzene az én bal karom, az üZENET című lemez a jobb karom, és zongorázni csak két kézzel lehet.

- Te voltál a lemez producere is, ami egy kicsit távol áll a muvészettol.

- Szerintem csak a szó áll távol. Maga a feladat nagyon nemes, mert embereket, támogatókat kellett meggyoznöm arról, hogy a lemezem értéket képvisel, és érdemes mögé állni. Őszintén el tudom mondani, hogy én egy zongoramuvész vagyok, akinek az álma egy megfelelő anyagi bázis nélkül nem tud megvalósulni. Olyan szponzort kerestem, aki hisz a produkcióban és bennem. A kiadó, a Warner is beleszeretett a lemezbe, mert nekik még nem volt ilyen kiadványuk. Instrumentális zeneként nincsenek nyelvi korlátai, így a világ más tájain is befogadókra találhat.

- Hol mutatjátok be koncerten?

- Mindenképpen exkluzív, hangulatos helyeken. Színházakban, nagy koncerttermekben, de bárhova szívesen elmegyek, ahol méltó körülmények között fogadják. A koncert hangulatát - a számomra tervezett díszleten kívül - az a fénytechnika fokozza, ami minden egyes zeneműhöz sajátosan kapcsolódik.

Végezetül álljon itt Csilla új lemezének üzenete:

"Az igazi művészet örökké változó útkeresés, mely mentes az előítéletektől és nem szab magának határokat. Nem lehet csak önmagáért megszületett produkció, utat kell, hogy találjon szélesebb rétegekhez is. Zene: komoly vagy könnyű, régi vagy új, egyházi vagy világi, fekete vagy fehér - a lényeg a kvalitás. Ez a sokféle szín mind megfér a palettán. Így kerek a világ.

Ez az üZENEt".

Winter

2000. november 10.