Exkluzív interjú a Police-szal - 2.

A fenekemmel játszottam

Riporter: Nem számítva a korai, eddig kiadatlan dalaitokat, melyik volt az első Police-felvétel?

Sting: A Next To You.

Stewart Copeland: Emlékszem az akkori vitánkra Andy csúszós gitárszólójáról, ami szerintem régistílusú sz@r volt.

Andy Summers: De természetesen mind a mai napig kapok még leveleket, amelyekben azt a bizonyos brilliáns gitárszólót dícsérik...

Sting: Ez egy olyan emléket idéz fel bennem, ami kettőtöknek valószínűleg nem fog tetszeni. A Next To You alapvetően egy szerelmesdal. Mégis a punk stílusjegyei szerint íródott, és Andy és Stewart azon sopánkodott, hogy nem elég politikai. Erre azt mondtam: " O.K., menjetek és írjatok hozzá dalszöveget!" És Andy előállt az I'm Going to Take a Gun to You című számmal.

Copeland: (énekel) Gun to you, gun to you, all I want is to take a gun to you! Ez nagyszerű lett volna! Miért nem csináltuk ezt?

Sting: Mert megvétóztam. Az az igazság, hogy szerettük a punk energiáját, de igazából nem válhattunk a részévé. Az egyik problémánk az volt, hogy elég jól játszottunk a hangszereinken -- ez kifejezetten hiányosság volt. Nem csak úgy betévedtünk az utcáról, hogy sosem játszottunk basszgitáron vagy sosem énekeltünk addig.

Copeland: Mi a punk " szabályai " miatt kerültünk hátrányba, de a punk külsőségeit magunkévá tettük. Ezért viseltünk olyan frizurát, ezért álltunk másképp a dolgokhoz, és a többi punk kellék is innen származott.

Riporter: A So Lonely volt az első próbálkozásotok a reggae műfaján belül. Ez a zene a későbbiekben ismertetőjeletekké vált. Hogyan fejlődött ez így ki?

Sting: Azok a " zenészek ", akik csupán három akkordot képesek lefogni, nem igazán érdekelnek bennünket zeneileg. A reggae elfogadott műfaj lett punk körökben. Mivel zeneileg is igényesebb, és ezt játszani is tudtuk, így elkanyarodtunk ebbe az irányba.

De azért legyünk őszinték, a So Lonely Bob Marley No Woman, No Cry című számának másolata. Ugyanaz a kórus. Ami viszont a mi újításunk, az az ingázás a reggae és a thrash punk között. Ez volt az a műfaj, amit mi teremtettünk saját magunknak.

Sting: A másik jó dolog a reggae groove-okban, hogy hagyhatsz lyukakat is a zenében. Szükségem is volt azokra a lyukakra, mert eredetileg nehéz volt egyszerre énekelnem és játszanom. Ha lett volna a zenekarnak beceneve, az lett volna, hogy...

Summers: Nagy lyukak!

Sting: Használtuk a csendet - a több néha kevesebb.

Copeland: Micsoda abszurd megfogalmazás!

Summers: Hé, határokon belül kellett dolgoznunk, és így kellett mélyen művészi mondanivalót közvetítenünk a közönségünk felé.

Riporter: A Roxanne-ben, a banda első sikerében van egy nevetés, amit egy furcsa zongora akkord követ a szám elején. Mi a fene volt ez?

Copeland: Sting, mondd el, mi történt igazából! Mesélj arról a brilliáns zenei pillanatodról!

Sting: Éppen elkezdtem volna énekelni a dal első sorát, amikor felfedeztem, hogy van egy zongora a mikrofon mellett. Fáradt voltam, így csak ímmel-ámmal ültem mellé. Azt hittem, hogy a klaviatúra teteje zárva van, de mivel nyitva volt, ezt a hihetetlen akkordot véletlenül a fenekemmel játszottam. Később visszahallgatva rájöttünk, hogy megy azokhoz az akkordokhoz, amit játszottunk. Úgy gondoltuk, vicces, így bennehagytuk.

Summers: És az igazi zenészek azt is meg tudják mondani, hogy inkább a bal fenekével játszik, mint a jobbal.

Riporter: Olyan bandák, mint az Offspring a Can't Stand Losing You -t emlegetik, mint egy fontos korai punk dalt. Nem tiltotta ezt be a BBC?

Copeland: Tulajdonképpen nagyon sok előnyünk származott abból, hogy azt hitték az emberek, a BBC betiltotta. Annyi történt csupán, hogy nem akarták felvenni a listájukra, így azt mondtuk, hogy betiltották.

Sting: Várj egy percet -a Roxanne-t nem akarták lejátszani. Aztán nyilvánosságot kaptunk azzal a kampányunkkal, hogy a BBC betiltotta a Roxanne-t, emlékeztek? Azért problémáztak a Can't Stand Losing You -val, mert a kislemez borítóján ott állt Stewart egy jégtömbön egy hurokkal a nyakán, és arra várt, hogy a jég elolvadjon.

Copeland: Oh, tehát az egész az én hibám volt?

Sting: Nem, nem, nekem tetszett, ahogy ezt csináltad, Stewart. A probléma az, hogy nem fejezted be, amit elkezdtél. (nevetgélés...)

Riporter: A Roxanne és a Can't Stand Losing You újabb Police ismertetőjegyeket hordozott: elhagyta a kórust és kihangsúlyozta a szöveget, amit a Nirvana és még sok 90-es évekbeli zenekar lekoppintott.

Sting: Igen, tulajdonképpen a Nirvanára próbáltunk hatást gyakorolni. Ez volt az egésznek a célja. Azt mondtam magamnak: " Én befolyásolni fogom ezt a seatlle-i bandát. Tudom, hogy a tagok még csak 7 évesek, de mégis..."

Summers: Mi mindig is határvonalat húztunk a kórus és a szöveg között. A kórust mindig megnyomtuk. Néha rongyokat tömködtem a húrok alá, hogy lágyabban hangozzék...

Copeland: Álljatok már le! Muzikális technikai dolgokról beszéltek! Ez egy klasszikus kizárási technika, mivel én dobos vagyok.

Sting: Stewart, ezeket hangjegyeknek hívják.

Summers: Akartok hallani egy oximoront? Muzikális dobos!

Copeland: Hé, Andy. (...)

 Ezen a ponton elkezdenek vicceket mesélni, amikkel egymást ugratják. Szó esik gitárosokról, dobosokról és énekesekről is...

Riporter: Második albumotokon, a Regatta de Blanc -en (1979) teljesedett ki a tipikus Police-hangzás. Mi hozta össze mindezeket az elemeket?

Sting: Az első turnénkon csak egy nagyon rövid, 10 számos szettet játszottunk. Minden egyes szám csak kb. 2 percig tartott. És amikor Stewart került sorra, az még rövidebb volt. Tehát volt kb. egy 9 perces szettünk. Az emberek visszakövetelték volna a pénzüket egy ilyen fellépés után. Tehát ki kellett bővítenünk a számainkat, hogy meg tudjanak fizetni arra az estére. Végülis mindegyik dal kezdett felszedni egy szabad formájú dzsesszes hangzást, és ez a növekvő igényesség mutatkozik meg ezen az albumon.

Copeland: Igen, így volt, hiszen mondjuk a Regatta de Blanc is a színpadon jött létre a Can't Stand Losing You közepéből.

Riporter: Nehezebb volt feljátszani a dalokat a stúdióban?

Summers: Nem, mert miután a hangzás összeállt a turné során, azonnal stúdióba vonultunk, és lejátszottuk őket. Tényleg tudtuk, hogy mit akarunk. Az első album felvétele tovább tartott, mert kitapogatóztuk...

Copeland: ... egymás barátnőit. Mindkét albumunkat a jó öreg surrey-i stúdióban vettük fel, ahol tojástartók hangszigetelték a falakat.

Sting: Kb. 5 fontba került a két album felvétele.

Riporter: A Message in a Bottle a banda egyik leghatásosabb száma. Mitől jön be ennyire?

Summers: Mindig is hangoztattam, hogy Stewart itt dobolt a legjobban, plusz a gitár is jól szól, nagyszerű a szöveg, az ének - ez volt az a dal, ahol minden összejött. Ekkor tanultuk azt a technikát, hogy egymás után háromszor lejátszottuk a számot, hogy fokozódjon az energia, majd a következő körben már indulhatott is a felvétel.

Copeland: Nagyszerűen fel tudtam venni a dal ritmusát; én a gyors tempót szeretem.

Sting: Ezt csak ő gondolta így. Mi tulajdonképpen megpróbáltuk tűrtőztetni Stewartot, hogy valamicskét lassítani tudjunk rajta.

Riporter: Úgy tűnik, nagy lépés volt, hogy az addigi egyszerű elidegenedést felváltotta a narrátor felismerése a harmadik versszakban, hogy nincs egyedül az egyedüllétben (" not alone in being alone ").

Sting: Igen, erre mindig is büszke voltam. Mint egy költeménynek, ennek is van kezdete, közepe és vége. A történet is összetett. Nem csak azt mondja, hogy "Magányos vagyok, hát nem szörnyű! ", amiről néhány számom eddig szólt. Ha magányos vagyok, és felfedezem, hogy mindenki más rajtam kívül magányos, jobban érzem magam. Azt hiszem a németek ezt Schadenfreude-nek (kárörömnek - az angolban nincs erre megfelelő kifejezés- a ford.) nevezik - élvezik mások szomorúságát.

Copeland: A legjobb dolog a Message in a Bottle -ban, persze a rengeteg pénztől eltekintve, amit ebből csináltunk, ahogy a bandák megpróbálták lejátszani a dobrészemet a feldolgozásaikban. Ahogy nézem őket, miközben szenvednek a dobbal, igazán örömöt szerez nekem. Na, ez az igazi Schadenfreude.

2000. szeptember 9.