A-ha

Hét évnyi kihagyás után három norvég visszatért, hogy a megasikerek után végre művészileg is komolyan vegyék őket a világ poprajongói. Az 1982-ben alapított a-ha, azaz Morten Harket, Pal Waaktar és Magne Furuholmen eddig húszmillió albumot adott el, legújabb, Minor Earth Major Sky című lemezük dalai ismét a slágerlistákat ostromolják.

- Hét évvel feloszlásuk után jelent meg új lemezük, amelyen megmaradt a korábbi produkciók melankolikus hangulata. Mintha képtelenek lennének egy kis optimizmust csöpögtetni a dalokba.

Morten Harket: Fogalmam, sincs, miért van ez így. Talán a mentalitásunkból fakad. Mindhárman álmodozó, töprengő figurák vagyunk. Amikor összeszorítjuk a fogunkat, hogy most akkor tényleg egy vidám dolgot hozunk össze, a végén akkor is egy szomorú dal születik. Egyszerűen ilyen a stílusunk. Nem valószínű, hogy ezek a dalok megválaszolják az élet nagy kérdéseit, sőt, inkább egyfajta bizonytalanságérzetet adhatnak a közönségünknek. Az életben amúgy is annyi minden történik, amire nincs magyarázat. Mi ezeket a kérdőjeleket zenésítjük meg.

- Mivel töltötték az elmúlt hét évet?

Harket: Pal, a gitárosunk a feleségével alapított zenekart, és három albumot vettek fel ez idáig. Magne, a szintetizátoros felfedezte magában a festőzsenit, a képei az egész világot bejárták. Én csináltam 1995-ben egy szólólemezt, a Wild Seedet, utána csak úgy lógtam, sokat utazgattam. Ez az előnye, ha valakinek elég pénze van, és senki nem vár tőle semmit.

- Hol költötte el a pénzét?

Harket: A legtöbbet Dél-Amerikában és Ázsiában jártam. Ezek nem egyszerű utazások voltak, kerestem valamit, ami mindig is hiányzott: az identitásomat. Higgadtabbá, konzekvensebbé és öntudatosabbá váltam. Sikerült megszabadulnom ettől az egész tinisztár-szeméttől. Amikor a nyolcvanas évek közepén lendületet vett a karrierünk, mindannyian elképesztően naivak voltunk. A siker elkápráztatott minket, a milliós lemezeladások, a betelt határidőnaplók, és észre sem vettük, hogy pillanatok alatt összeomlott a magánéletünk. A lemezcégünk ráérzett egy lehetőségre, és megpróbált minket egyszerű boygroupként eladni, mivel a közönségünk nagy része tinikből állt. Csak közben mi ebben szépen lassan tönkrementünk.

- Milyen közönséget céloz meg az új lemezük?

Harket: Egyáltalán nem ilyen piaci módon gondolkozunk. Az a-ha zenéjének olyan embereket kell megérinteniük, akik hisznek az álmok erejében, akár csak mi. De az én szerepemnek, mint leányálom, végleg befellegzett. Negyvenéves vagyok, házas és három gyerek apja. A tizenöt éves kislányok nem ilyen fickókról álmodoznak. És ennek baromira örülök!

- Mitől volt olyan borzasztó tinibálványnak lenni?

Harket: Az egész helyzet borzalmas volt. Hamarosan már csak a bulvársajtó foglalkozott velünk, amely állandóan olyan szemetet közölt rólunk, aminek semmi köze nem volt a valósághoz. De ha az ember túl akarja élni a showbusinesst, akkor alkalmazkodnia kell a játékszabályokhoz. Az első csalódás már a debütáló albumunk felvételekor ért bennünket, amikor a producerek egyszerűen kivágtak minket a stúdióból, hogy átszabják a dalainkat. Alig ismertünk rá a számainkra, amikor meghallgattuk azokat a lemezen. Ma sem értem, miért is hagytuk szó nélkül az egészet. Egy hosszú, ijesztő rémálomban éltünk, amelyből szerencsére sikerült felébrednünk.

- Ennek ellenére most ismét belevágnak a dologba.

Magne Furuholmen: Emlékszem, mennyire flusztráltak voltunk a kilencvenes évek elején az imidzsünk miatt, mivel az emberek teljesen félreismertek minket. Semmi mást nem tudtak rólunk, csak azt, hogy jóképűek vagyunk. De a zenénket, legalábbis ebben hittünk, nem csak az iskolás lányoknak szántuk. Ahhoz túl melankolikus is volt. Mivel azonban ezt képtelenek voltunk elfogadtatni az emberekkel, a feloszlás mellett döntöttünk. És mivel valóban jó barátok vagyunk, most újra összeálltunk.

- Sikerült azóta feldolgozniuk a meg nem értett művészek traumáját?

Furuholmen: Azért nem mindenhol könyveltek el bennünket egyszerű tinisztárokként. Amerikában például mindig is alternatív rockbandának tartották az a-hát, ahogy mi is szerettük volna. És ugyanúgy kedveltek minket, mint Európában.

- Új lemezükön meglepően sok dance-elem bukkan fel. Szükségesnek tartották, hogy alapjaiban változtassák meg a zenei stílusukat?

Pal Waaktar: ezekért a dolgokért a német producerünk a felelős, akivel a stúdióban dolgoztunk együtt. Nélküle és az ötletei nélkül talán megint egy csokorra való balladát tettünk volna le az asztalra. Valószínűleg az őrületbe kergettük volna a rajongókat. Az új dalaink sokkal lendületesebbek a korábbiaknál.

- Ennek ellenére a szövegek megint csak szerelmi csalódásokról, viszonzatlan érzelmekről szólnak. Miért?

Furuholmen: Mi magunk szerencsére nem olyan gyakran éltük át ezeket a dolgokat. Ennek ellenére nagyon jól meg tudjuk érteni azokat, akik ilyesmivel küszködnek. Talán azért van ez így, mert Norvégiából származunk: egy olyan országból, ahol mindenki melankolikus.

- Milyen célt tűztek ki maguk elé az új lemezzel?

Waaktar: Ugyanazt, mint bármelyik zenekar a világon: reméljük, hogy a dalaink sok embert megérintenek. Meg vagyok győződve arról, hogy a Minor Earth Major Sky a legjobb lemezünk mind közül. Az a minimum, hogy végre olyan visszhangokat kapjon, amilyeneket tényleg megérdemel. Épp itt az ideje, hogy művészként is felfigyeljenek ránk.

2000. augusztus 12.