Koncertek, amelyekre nem juthatunk el - U2 és Madonna

Két, sokak által várva várt koncertkörút indult el ebben az évben. Két nem mindennapi (sőt -évi) produkció, amely azonban legtöbbünk életéből kimarad. Már megint. "What you don't have you don't need it now..." ("Ami nem a tiéd, arra nincs is szükséged..."), mondaná erre a U2?

Hogy a PopMart-ról lemaradtam, az én hibám volt - számomra is érthetetlen okból inkább a Szigetet választottam. A U2 mostani koncertjére viszont majdnem egy évet vártam - már biztos, hogy hiába. Madonna - 9 év kihagyás után első - turnéjára meg sem próbáltam jegyet szerezni. A körülötte kialakult tömeghisztériát - amelyen állítólag még maga a nem szerénységéről ismert énekesnő is meglepődött - csak a média segítségével követtem.

Tavaly szeptemberben "biztos forrásból" kaptam az információt, mely szerint az idén Budapestre is ellátogat Bono és csapata. Ez így fair, gondoltam, hiszen egy körből már kimaradtunk. Aztán amikor végre közzétették az Elevation turné állomásainak helyszíneit és időpontjait, csalódottan láttam, hogy fővárosunk hiányzik a listáról, és nemsokára rájöttem, hogy ez nem holmi "gépelési hiba", hanem valóban be kell érnem Béccsel. Nem baj, nincs olyan messze, és egy ilyen élmény megéri az utazást, sőt azt a valószínűleg nem csekély összeget is. Vártam tehát, mikor értesít a www.u2.com, hogy mint regisztrált tag előbb vehessek jegyet a bécsi koncertre, mint a többiek. Amikor azonban, sok hét elteltével, de még mindig több hónappal a július végi koncert előtt, már szinte minden európai városban tartandó koncertre elfogytak a jegyek, hagyományosabb módszerhez folyamodtam: ellátogattam a budapesti jegyirodákba, ahol szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy nem is árultak jegyeket a bécsi koncertre, merthogy már nekik sem jutott belőlük, olyan hirtelen elfogytak. Innentől kezdve világos volt, hogy a bécsi ismerősök sem segíthetnek rajtam.

Nincs mit tenni, hallgatom a lemezt, nézem a muzsikás televíziókat, olvasom a turné-jelentéseket, a web-oldalakat, és kénytelen vagyok beletörődni, hogy vannak álmok, amelyek nem teljesülnek. Persze tudom, hogy nem voltam teljesen esélytelen, hiszen valakik mégis ott voltak, vannak, lesznek a bulikon, mégis magamon kívüli okokat, bűnöst keresek. Találok is könnyen, csakhogy így ellentmondásba kerülök önmagammal: álmom beteljesülése elé ugyanis nem más gördít akadályokat, mint az imádott zenekar, melynek tagjai - teljesen érthető módon - ezúttal úgy gondolták, szakítanak a mega-koncertek hagyományával, és az idén hatalmas stadionok helyett kisebb csarnokokban adják elő magukat. Illetve az elmúlt 20 év termésének legjavát, amelyről Bono csak ennyit mondott: "Változatos listát állítottunk össze, amely kereken 30 számból áll. Minden dal, amely ebbe a keretbe bekerült, a maga módján különleges kellett hogy legyen. Szerencsére az évek alatt elég albumot készítettünk ahhoz, hogy megfelelő koncertanyagot állíthassunk össze."

The Edge így jellemzi az Elevation-koncerteket: "Ezúttal szeretnénk újra a zenét a középpontba állítani, és mindent - a fényeket, a színpadot és a produkció többi részét - ennek alárendelni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a show-t a minimálisra csökkentjük. Természetesen felhasználjuk az elmúlt tíz év tapasztalatait, és jut hely meglepetéseknek és a spontaneitásnak is. Pusztán arról van szó, hogy megpróbáljuk minél egyszerűbben csinálni."

Hogy én ezzel mennyire egyetértek! Mégis: mit nem adnék egy jó kis százezer férőhelyes bécsi szuperkoncertért, amelyre valószínűleg kaptam volna jegyet... Az az igazság, hogy ilyen szempontból elkényeztetett bennünket a U2 az elmúlt két turné alatt.

Amerikát már két és fél hónapja boldogítják az írek, akik egyszerűségükben is stílusosak maradnak: a könnyedén belátható Elevation-színpad lámpákból álló óriás szíve fölött négy videókivetítőn próbálják kielégíteni a hátsó sorokban lévők vizuális igényeit is. A szívet, mint szimbólumot persze már az All That You Can't Leave Behind megjelenésével elültették bennünk - gondoljunk csak arra a vámvizsgálatra a Beautiful Day klipjében... Az egyszerű tálalásban azért megtaláljuk az elmúlt évek turnéinak nyomait is: a dobfelszerelés mögött egy ultramodern videófal virít, amely első pillantásra nem képes túlzottan feltűnő mutatványokra, majd egyszercsak hirtelen többszörösére "duzzad", s közben valami lávaszerűséget ont magából.

Bono persze körítés nélkül is látványosság: föl-le rohangál, ráül a billentyűkre, vezényli a közönséget, és sorra rángatja előre, a szív csücskébe szokás szerint halál nyugodtnak tűnő zenésztársait. Másfél óra elteltével pedig egyszer csak már a tömeg kellős közepén énekel - munkát adva a biztonságiaknak, és kellő tumultust okozva a nézőtéren. Hogy saját szavait idézzem: "Mindig is szerettem lejönni a színpadról, az emberek között énekelni, ami többször vezetett vérző orrokhoz. Olyankor leomlik az a fal, amely elválaszt bennünket a közönségtől. Ez része volt annak a punk-rock felfogásnak, amellyel indultunk. A mai napig szeretünk olyan közel maradni a közönséghez, amennyire csak lehetséges."

Persze mire a lassúbb felfogású és távolabb álló rajongók észhez térnek, már megint a színpadon van, hogy egy With Or Without You-val és egy Walk On-nal ügyesen elbánjon a fölkorbácsolt kedélyekkel, és mindenki sajnálatára befejezze a show-t, amelyet - akkor is azt mondom - túlontúl kevesen láthatnak.

2001. május 11.