David Bowie - Reality

Hihetetlen, de a szeptember közepén megjelent Reality David Bowie huszonhatodik lemeze. Hihetetlen, hogy már 56 éves. Hihetetlen, hogy az életműve milyen gazdag és hány albuma lett legendás. Ő a zene kaméleonja, nem véletlenül: majdnem 40 éves pályája alatt folyamatosan újított, változtatott a stílusán, minden lemeze egy kicsit (vagy épp nagyon) más lett (a külsejéről nem is beszélve), s mindezek mellett mindig egy picit megelőzte korának hangzását. Hihetetlen, hogy a 80-as évek gyengébb lemezei után megújulva visszatért, s az elmúlt években ismét rendkívül aktív, azaz olyan nagyszerű lemezeket készít, mint a 70-es években. Ha valaki, akkor David Bowie biztosan benne van minden idők zenei leg-jeiben. Egyszóval: David Bowie kultikus.

Mindezen dolgokat azért tartottam fontosnak leszögezni, mert talán nem mindenki van tisztában azzal, hogy kicsoda is ez az ember. Még mielőtt teljes istenítésbe és nyalásba fordulna ez a cikk, s a nyájas olvasó unottan továbblapozna, le kell szögeznem, hogy mindezen tényeket félretéve persze még objektíven közelítettem az új albumhoz (már ha ezek után ezt elhiszi bárki is). Bowie ide vagy oda, én vagyok a cikkíró, és ha az új album rossz, azt meg is írom, bár ebben az esetben ha kell, akkor szépen kell lehúznom a lemezt.

Ha kell! De nem: Bowie még mindig igazán elemében van. Sőt! Az új lemez nemcsak hogy csalódást nem okoz, de ismét mást kapunk, mint amit az előző album után vártunk volna. Első hallásra a lemez nagyon furcsa, kicsit kusza. De megéri többször meghallgatni, mert ha felfedezte az ember, akkor minden effekt, nyaggatott gitár a helyére kerül.

Az új dalok tele vannak energiával, amelyek inkább a 70-es évek második felének Bowie lemezeit idézik, de friss, mai hangszereleséssel. Az album tulajdonképp gitárokra épül, no meg Bowie megunhatatlan, izgalmas énekhangjára. Persze azért nem ilyen egyszerű a képlet: hol egy szájharmónika tűnik fel, hol egy meggyötört flamenco-gitár szóló, néhol pedig egy kínzóan lassú, zongorás balladába csöppenünk, hogy aztán ismét felgyorsuljon a tempó. A végére pedig egy jazz számba csöppenünk, hogy tényleg semmi sem legyen sablonos. A szövegek őszinték (legalábbis annak tűnnek), néhol pedig „egyediek” (csak egy példa rímre: asshole-picasso). Az első számtól az utolsóig visz a lendület, néhány számot majdnem szétfeszíti az energia, s általánosságban elmondható, hogy több kreativitás van egy-egy számban, mint az aktuális Bravo top20 előadók egész „karrierjében”.

Mit is tehetnék még mindezekhez hozzá?

-HZ-

2003. december 8.