Linkin Park – kölykök a hátsó udvarból?

Lehet, hogy a Linkin Park a nagy nu-metal hullám előregyártott zenekara? Igazából nem lehet tudni. Ők maguk szarnak az egészre, - vagy legalábbis ezt állítják, közben ökölbe szorul a kezük, ha az ember a „mű” szót kiejti előttük.

A St Louis-i Sheraton hotel bárjában nézelődve próbálom megtalálni embereimet, miközben odakint még az aszfalt is megolvad és izzad a nép, idebent egy ózon gyilkos légkondicionáló dolgozik serényen. Azt hallottam egyszer, hogy Amerikában a szállodákban kiemelt figyelemmel kezelik a hosszú hajú, csapzott embereket, mert a legtöbbjük sztár, és azok tejelnek igazán. Többek között ez a hotel látja vendégül az idei Ozzfest utazó cirkuszát, amely a „Világ kib….ottul legnagyobb showja” nevet is megelőlegezte magának. Nem piskóta, főleg, ha azt nézzük, hogy a Black Sabbath mellett most majdnem mindenki itt van, aki számít: a Marilyn Manson, a Slipknot, a Papa Roach, a Mudvayne, a nálunk még újoncnak számító Crazy Town és a Linkin Park is.

Még mindig a hallban nézelődöm, amikor odalép hozzám egy hostess, és megkérdezi, csak úgy álldogálok itt, vagy csatlakozom az őrültek táborához, majd az asztal felé bólint, ahol nem is csupa félelmetes kinézetű rocker igyekszik agyoncsapni kevéske szabadidejét, hanem hat tökéletesen ápolt és normális fiatalember, tiszta, frissen vasalt ruhákban, és inkább festenek kiránduló rendőr-növendékeknek, mintsem metallistáknak.

Menedzserük megkérdi, szeretnének-e egy hideg kólát, igyekszik úgy hangsúlyozni, hogy még a hülyegyerek is megértse, akkor sem fog mást hozatni, ha kirúgják.

„Hey! – kiált Mike Shinoda rapper – Mi drogmentesek vagyunk!”

Irónikus, csakúgy, mint az énekes, Chester Bennington, aki rögtönzött a capellára invitálja társait, amúgy, Backstreet Boys-osan.

„Ne röhögj, ezt rá fogjuk rakni az ötödik albumunkra!” – nevet.

„Gitárokkal!” – adja hozzá a csapat DJ és sampler bajnoka, Joe Hahn.

A boyband duma ironikusabban hangzik, mint valaha, miután a srácok kifejtik véleményüket a helyzetről. Valószínűleg a sajtó a hibás azért, hogy a nevetséges címkével majdnem aláásta a zenekar karrierjét. Bár a fiúk valóban nagyon fiatalok – Bennington a legidősebb a maga 25 évével – és tényleg attraktívak. Bemutatkozó albumuk, a Hybrid Theory rövid (38 perces), fülbemászó és könnyen eladhatónak is bizonyul. A dalokat nem kell agyonhallgatni, hogy az ember ne tudja kiverni őket a fejéből, és mégcsak a „vigyázat, durva szövegek” matricát is megspórolhatják a lemezboltok, ugyanis egyetlen káromkodás sincsen rajta. Ugye ilyet nem igen találni a rap-metal albumok között?

Amikor megkérdezzük őket arról, hogy mit szólnak az őket érő vádakra, - melyek közül a leggyakrabban azt vágják a fejükhöz, hogy némelyik pop banda legalább nem akar másnak látszani, mint amik valójában, ellenben a LP megjátssza magát – Bennington ellentmondást nem tűrő hangon kezd szónokolni:

„Mindenkinek megvan a maga nézőpontja. Megpróbálhatnék harcolni, de minek bizonygassam, hogy a középsuli vége óta együtt játszunk? Inkább szarok az egészre. – majd kicsit nyugodtabban folytatja - Élvezned kellene a zenénket, csak azért, mert jó. És nem kellene szégyenlősködni azért, mert a haverjaiddal együtt Ozzy koncertre jársz, de ugyanakkor van egy-két Backstreet Boys CD is a gyűjteményedben. Csak hallgasd a zenét és ne aggódj, ha nem férnek bele a barátaid által kialakított ’menő cuccok’ kategóriába. Ez ilyen egyszerű.”

„Tudok azonosulni egy Al Green-nel is, de beindulok a Pantera egyik másik albumára is. – mondja Hahn – Két teljesen különböző spektruma a zenének, mégis van mindkettőben valami, ami megfog, és ez a lényeg.”

Bennington nevet: „Al Green találkozása a Panterával: ez lesz az új meghatározásunk!”

A Kaliforniában, 1996-ban, a Xero hamvaiból alapított együttes eredeti neve Hybrid Theory volt, Shinoda, Hahn, a gitáros Brad Delson, a dobos Rob Boundon, valamint a basszista Dave „Phoenix” Farrell alkották, Bennington csak azután került a képbe, hogy publishing szerződéshez jutottak. Az ő ötlete volt, hogy nevüket változtassák meg. Amerika minden városában van egy Lincoln Park, innen már csak egy kis betűcsere, és meg is lett az új név, és még az Internetes domain nevet is könnyebb volt megszerezni.

A Warner nem teketóriázott, és lecsapott rájuk, bár a siker nem jött ennyire könnyen.

„A terjesztési szerződéssel nem hullott minden az ölünkbe, gyakorlatilag a saját városunkban sem voltunk még ismertek, sokat köszönhetünk a szűkebb baráti körünknek, mert sikerült odacsalogani a bulijainkra a többi nézőket is.”

Egy A4-es lap van kiragasztva a turnébuszban, rajta a következőkkel:

„2001 június 18., hétfő, este koncert, St Louis-ban vagyunk.”

Ahogy a monstrum megáll, a fiúk kikászálódnak vackukból, és odakint, a rekkenő hőségben hozzáfognak autogramot osztogatni. A hülye is látja, fontosnak tartják a közönséggel való kapcsolattartást.

„Ezek az emberek önzetlenül támogatnak bennünket. – mondja Hahn – Nélkülük nem tartanánk itt.”

„Egyetértek! – kiáltja Chester – Az első turnénkon ingyen játszottunk és egy lepukkant buszban utazgattunk. Olyan kölykök is eljöttek, akiknek borzasztó sokat kellett utazniuk, hogy elcsípjék a show-nkat. Csak körül kell nézni, rögtön látni fogod, hogy rengetegen vannak, akik már öltözködésben is követnek bennünket.”

A dedikálás után a Linkin Parké a színpad. A rövid szettet gyakorlatilag kitöltik az első album dalaival, és bár a hőség nem csökken, az energiával telített show megmozgatja a nézőket.

„Mielőtt megcsináltuk a nagylemezt, napi 8 órákat próbáltuk a dalokat, hogy biztosak lehessünk abban, hogy élőben is meg fogjuk állni a helyünket.”

És valóban működik a dolog.

Ahogy a fiúk elhagyják a színpadot, átveszi helyüket a Papa Roach legénysége. Bennington körül előbb egy pici kutya szaladgál, majd emberünk fogja magát, és egy rollerra szál, hogy valami kaját kerítsen magának és feleségének, akivel 20 éves kora óta házasok.

„Ha rossz kedvem van, gitározik nekem” – mondja a fiatal hölgy.

Próbálkozok belepiszkítani egy kicsit az imidzsükbe, és megjegyzem, úgy tűnik Chester és Mike nem igazán vannak jóban, ritkán látom őket együtt, mire a menedzser kijavít: Shinoda telefon interjúkat ad éppen, azért nincs velünk. A francba, ez nem jött össze.

„Az Ozzfest egy állati jó dolog. – mondja később – Olyan metálosok is meghallgatnak bennünket (és a Crazy Town-t), akik egyébként nem vennék meg a lemezünket.”

„Próbálunk minél szélesebb réteget megfogni, különböző embereket, akik akár teljesen más ízléssel jönnek a fesztiválra.” – teszi hozzá Hahn.

Talán sikerül is nekik. Okos kritikusok szerint a Linkin Park valami furcsa elegye az ipari hatású zenének, a rap-nek, a hip-hop-nak, a pop-nak, valamint Depeche Mode-nak és a Ministry-nek, és jókora energia van belepumpálva, ami elégedetté teszi a közönséget.

Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy előregyártott elemekből építették fel őket.

„A menedzserünk azt mondta, ha egy ember eljön a koncertünkre, nem akarja hallgatni a nyavalygásunkat, szórakozni akar. – mondja Bennington – Nehéz volt, de mégis sikerült egy albumot úgy elkészíteni, hogy benne legyenek a keserűségek, de ugyanakkor szórakoztató is maradjon. Azt szeretnénk, ha elgondolkodnának a rajongóink, de jól is érezzék magukat közben.”

Shinoda hozzáteszi:

„Őszintének kell lenned. És úgy őszintének lenni, hogy ne tartsanak nyafogósnak, és közben a buli is jó legyen… hát ez az igazán nehéz feladat.”

/C/

Kapcsolódó linkek:

www.lpfan.com

2001. szeptember 3.