Feel Like Going Home

Mark Knopfler & The Notting Hillbillies

Sok évvel ezelőtt, amikor még a Pepsi Sziget sem ilyen néven futott, és egy ötszázasból megettem egy magyaros hamburgert, megittam hozzá két korsó hideg sört Szegeden a Mars téren, akkoriban beszélgettem először Gerendai Károllyal, akit mostanában a melegekkel kapcsolatos véleményével, a multikulturalitás és a tolerancia jegyében megrendezett Pepsi Sziget kapcsán basz..gatnak okos emberek…

Azt kérdeztem, hogy miért nem hívják meg a Dire Straits zenekart erre a rendezvényre, tuti hogy szűk lenne a sziget… Akkor annyit mondott, hogy egyrészt annyi pénz nincs a világon (ez mára kiderült, nem igaz), meg hogy Mr. Knopfler igen nehéz ember. Ezt akkoriban még nem értettem, de ahogyan teltek az évek, és ahogy “okosodtam”, lassan fölfogtam, hogy milyen ember is a Telegraph Road szerzője…

Az a lemez, amelynek kapcsán most püfölöm a gombokat, véletlenül került a kezembe. A Notting Hillbillies zenéje ugyanis rendkivül igényes és minőségi zene, igazi “kultúrmjúzik”, csak a csemegézőknek ajánlom.

Már a borítón lévő fotó megragadta a tekintetemet, ugyanis négy vissszafogottan öltözött férfi áll középen, és mindegyik kezében egy National fémtestű rezonátoros gitár (eme hangszer csak az igazán igényes blues vagy bluegrass muzsikát játsszó zenészek kiváltsága), amitől szinte megremegett a kezemben a műanyag borító…

Hátradőltem a székben, feltekertem a hangerő potmétert, és megszűnt a világ.

Három gitár, és egy steel gitár szól egyszerre. A gitárok felváltva játsszanak versus-t, és kísérődallamot, természetesen taktikusan váltogatva a rezonátoros, és a Mark Knopflernél már megismert tiszta Gibson-megszólalást. Brendan Croker és Steve Phillips vállalta a gitárokat, Paul Franklin steel gitáron működik közre, Guy Fletcher pedig a produceri feladatok mellett billentyűs hangszereken játszik.

A bluegrass, a blues és a soul határmezsgyéjén mozgó zene igazán sehova sem sorolható be. Az igazán minőségi muzsika, a tökéletesen megírt szólamok, és a hibátlan hangzás egyszerűen nem hagyja, hogy az ember letegye a fejhallgatót.

A Railroad Worksong, a Your Own Sweet Way, a Please Baby olyan, mint ha Engelbert Humperdinck és Hans Theessink karöltve Frank Sinatra-val (vagy Tony Bennett-el) játszana valami ismeretlen ír népdalt, gospel átiratban…

Jellemző amerikai népdalok, tűző napsütés elől menekülő bárányfelhők, kergetőző gyerekek, a poros országúton zötykölődő szekér zaját hallani a hangszerek mögött…

De hogy ne legyen mostoha a sors (és eme recenzív hangulatú jegyzet írója), el kell mondanunk, hogy a boogie és a country-s lüktetésű, táncra buzdító muzsika sem hiányzik, hiszen a Run Me Down (ami egyszerű boogie ritmusra épülő steel-fantázia) ha valakit nem csábít táncra, az vagy sánta, vagy nem értékeli az igazán jó muzsikát.

A lemez egyik legszebb darabja a Feel Like Going Home, a Charlie Rich-től származó gyönyörű ballada, amelyben mintegy sűrítve ott ez a lemez. Visszafogott kíséret, szinte zokogó gitár, igazi összebújós, mindent megoldó zene.

Ez a negyven perc olyannnyira tökéletes és egész, hogy igazán nem jelent túl sokat az, hogy én itt miket írok. Meg kell hallgatni, bele lehet szeretni, meg lehet őrülni tőle, de elfelejteni soha sem lehet….

The Notting Hillbillies, 1990

A lemezen szereplő számok címei:

Railroad Worksong
Bewildered
Your Own
Sweet Way
Run me Down
One Way Gal
Blues Stay Away From Me
Will You Miss Me
Please Baby
Weapon Of Prayer
That’s Where I Belong
Feel Like Going Home

Balogh Tibor

2001. július 17.