Mezőtúri Wanted Fesztivál – jövőre is jövünk!

Nem tudom, mennyire éri meg a Nagy Sziget előtt fesztivált szervezni, minden esetre az elkövetkező hetekben minden hétre jut egy, nem is tudom, hogy bírták összeegyeztetni, hogy ne üssék egymást a jobbnál jobb rendezvények.

A majd’ három órás – gatyarohasztó melegben – megtett úton végig arról filóztunk, vajon miért éppen Mezőtúrra esett a választás, amikor az ország – talán nem túlzás – egyik legjobb buliját tervezték.

Szombaton (a három napos rendezvény utolsó napján) fél négy körül érkeztünk meg, és miután felderítettük a lassan már védjeggyé vált Toi Toi (ejtsd: toá toá) egységeket, valamint jóllaktunk a fesztiválkajával (gyros, melybe heves tiltakozásunk ellenére is belerakták a hagymát), megkerestük a nagyszínpadot, ahol a rock-kocsmákból már jól ismert Carmen zenekar nyomta.

Szizsóék szinte semmit sem változtak, ugyanolyan hévvel nyomják a rockot, Zsolt énekhangját a helyszín másik végéről meg lehetett ismerni.

Őket követte az Mz/x, hogy hogyan kerültek a fő színpadra, talány, szerintem egészségesebb lett volna a Másfelet korábban felléptetni.

A Heaven Street Seven nem tud hibázni. Mindig hozzák a formájukat, laza britpop zenéjükkel tulajdonképpen bármelyik fesztivál közönsége elé kiállhatnak, mindenhol lelkesen fogadják őket. Itt sem volt ez másképp, az ő koncertjük alatt kezdtek odaszállingózni az előző két nap dínom-dánomjából lábadozók. Amit én nagyon szeretek bennük az az, hogy nem izzadságszagú a produkciójuk, nem veszik halálosan komolyan magukat, ettől az ember nyugodtan el tudja magát engedni.

Az őket követő Junkies alatt beindult a porgyártás: olyan tombolásba kezdett az a néhány punk-rocker, hogy levegőt sem lehetett kapni a környékükön. Számomra nem derült ki, – lehet, hogy csak lekéstem valamiről – miért játszott Hangya Rikky Church helyett. Én nagyon bízom benne, hogy csak rendes éves szabadságát tölti odahaza Kaliforniában, borzasztóan hiányozna a figurája.

A nap egyik csúcspontja számomra a FreshFabrik koncertje volt. Két hete láttam őket ugyan a Fesztergom-on és lassan megtanulom az összes dalukat. Pityesz kifejezetten humoros hangulatában volt, „mutassuk meg ezeknek a svédeknek…” felkiáltással buzdította a már amúgy is lelkes közönséget. Hihetetlen, hogy ez a manus mekkora energiával létezik a színpadon: rohangál, ugrál, üvölt, de úgy, hogy az tökéletesen beleillik a produkcióba, igazi frontemberként turbózza fel az amúgy is bombaként robbanó számokat, Bodrogi Andrist pedig élvezet nézni. Nem is ragozom tovább, tessék őket megnézni, szinte az összes fesztiválon játszanak a nyáron.

Sub Bass Szabira és népi zenekarára ugyanez érvényes, nagyon sok helyen fellépnek, és bár nekem a rap jobban „bejön” a stúdiólemezeken, az ő koncertjeit mégis jó végighallgatni, hisz kiváló zenészekkel áll színpadra.

A Clawfingerről megoszlanak a vélemények. Van, aki szerint nem hitelesek, bár nem tudom, mi kell ahhoz, hogy valaki a háborúról, a fajgyűlöletről, vagy az erőszakról autentikusan szóljon.

A koncertet a ’fuck’ szócska használatát ismertető rövidke intróval kezdték, és bár az öncélú káromkodás ellenzője vagyok, ezen mégis jót derültem. Játszottak vadonat új dalokat is, bár a nagyobb zúzás még mindig az első két album ászainál indult be. Volt a legelső kislemezes Nigger, a Rosegrove, a Warfare, a Truth – melyet Zak Tell énekes/rapper gyanús sztorija szerint eredetileg a ZZ Top-nak írtak, de a szakál-rockerek nem fogadták el ezt a megtiszteltetést.

Itt vallom be, hogy hősiesen beálltam ugrálni én is. (de ezt ne adjátok tovább senkinek, mert árt a híremnek!)

Nagyon tetszett ez a buli, viszont utána a sötétben életem kockáztatásával rohannom kellett a másik színpadhoz, hogy odaérjek a NEO koncertjére. Trilliószor láttam már őket, de mindig megfűszerezik valamivel a dalaikat, amiért érdemes újra meg újra figyelmet szentelni nekik. Számomra – és most lehet, hogy nagy midi varázslók röhögőgörcsöt kapnak hozzá nem értésem láttán – a két MM mágus. Fel nem foghatom, hogyan tudják ennyire precízen összerakni a szettjüket, és közben még arra is figyelni, hogy a „szeletelők” a színpad előtti placcon ne unatkozzanak. Az Ekletogramos számok közül már egyet sem játszanak eredeti formában, mindet újradolgozták és a koncert gerincét új szerzemények képezik. A srácok tervei szerint – mint tudjuk majd a Nagy Lemezipari Isten végez – még idén kijönnek egy vadiúj kislemezzel és videóklippel, a második album pedig jövő év elejére várható. Úgy legyen!

Kezdett későre járni, és útitársaim is nyűgösek voltak, de utoljára még visszabattyogtunk a nagyszínpadhoz, ahol a Másfél volt a fesztivál záró csapata. Hálátlan szerep, mondhatnánk, hiszen a „külföldi sztár” után már ugyan ki lenne kíváncsi egy magyar zenekarra. A tézist azonban megcáfolta az a tömeg, akik kitartóan táncolták végig az „egyegészöttized koncertjét”. Nemrég írtam egy koncertjükről, akkor azt találtam mondani, hogy túl súlyos, tömör a zenéjük, na ez most pontosan illett a Wanted fesztivál végére. Mint egy jól elhelyezett pont a mondat végén.

Az itt-ott világító lámpák fényében végignéztem a „réten”, és úgy éreztem magam, mintha a Szigeten lennék. Por mindenfelé, eldobált műanyag poharak és sörösdobozok, kitaposott fű és bűzlő mobil klotyók, fák-bokrok tövében alvó fesztiválisták, sátrakból kiszűrődő félreérthetetlen hangok...

Van aki elhúzza a száját, de ez is hozzá tartozik a fílinghez.

Jövőre is jövünk!

/C/

2001. július 26.