Hail! Hail Rock’N’Roll!

Chuck Berry szülinapjára

Csendben, különösebb feltűnés nélkül ünnepelte a 75. születésnapját. Az Egyesült Államokban még úgy, ahogy megsüvegelték a „fatert”, Európában viszont már alig-alig tisztelegtek a „nagy öreg” előtt.

Chuck Berryt talán nem kell különösebben bemutatni a ma zenehallgatójának sem. Elég annyi, hogy az ő köpenyéből bújt és bújik ki csaknem valamennyi pop-rockvilágsztár, őt koppintják a gitárosok, őt tisztelik a szakma „alfájaként”, őt emlegetik, amikor a kezdetekről beszélnek. Hail! Hail! Rock and Roll – bárhol, ahol ez a csatakiáltás felhangzik, az ő szelleme kisért a pódium felett.

Többek között Bruce Springsteen is a mesterét tiszteli benne, s nem véletlen, hogy a Berry-ről készült egyik életrajzhoz ő írta az előszót. De írhatta volna ezeket a sorokat Keith Richard vagy Mick Jagger is, esetleg a Beatles bármelyik élő tagja, hiszen a Roll Over Beethoven, a Rock And Roll Music, a Johnny B. Goode és a többi örökzöld Berry-slágert valamennyien kivülről fújták, s lemezfelvételeket is készítettek.

Az alábbiakban Bruce Springsteen írásából idézünk fel a jubileum alkalmából részleteket, mert nemcsak Chuck Berry lényét, egyéniségét állítja elénk plasztikusan, hanem a zenészvilág kulisszatitkaiba is bepillantást enged.

„Chuck Berryvel egyszer találkoztam életemben. A hetvenes évek elején a Maryland Armory-ban játszottunk és a promoter felhívott bennünket. Hé,srácok, Chuck Berry-vel közösen koncerteztek. Nem akartunk hinni neki, 23 vagy 24 éves voltam, s ő volt a példaképünk, a bálványunk. A promoter később azt is hozzátette: Chuck Berrynek szüksége van egy zenekarra, amelyik őt kiséri. Tiltakoztunk, nem kell másik banda, majd mi játszunk vele.

Akkortájt jelent meg az első nagylemezem. Elvállaltuk a munkát és elutaztunk Marylandbe. Különös hely volt, egy óriási terem, kb 10000 ülőhellyel.Olyan srácok jártak ide, akik éppen felfedezték maguknak Chuck Berry-t, aki ismét jó passzba került, újra népszerű volt.

Kábé egy félórát játszottunk azon az esten, a maximális időt, amit egy előzenekar játszhatott. Jó buli volt. Csakhogy Chuck Berry…. Még nem volt sehol. Senki nem tudott róla semmit. A promoter igencsak idegesen szaladgált, végül odajött hozzám és ezt mondta: Figyelj, menjetek vissza a színpadra, mert Chuck Berry nem érkezett meg. Valószinűleg már nem is jön. Azt feleltem neki: Nem megyek ki. Ezek a srácok Chuck Berryt várják, hogy a fenébe játszanánk mi? Még öt perc volt a hivatalos kezdésig. S ekkor kinyílt a hátsó ajtó és bejött – ő. Kezében egy gitártokkal. Gyanítom, hogy saját kocsijával érkezett. Elment mellettem egyenesen a promoter irodájába.Később azt rebesgették, hogy 11000 dollár a gázsija. S ha az előadás rendben lement, a kisérőzenekarral és a technikával is elégedett volt akkor visszaadott 1000 dollárt. Hogy mi igaz ebből, nem tudom, csak így mesélték. Tehát bement az irodába, kijött az irodából, majd bejött hozzánk.

Mindannyian nagyon idegesek voltunk. Mivel nem volt vele más kísérőzenész, odamentem hozzá és azt mondtam. - Helló. Nincs ellenére, ha én játszom? Csak annyit válaszolt: - Rendben, játszhatsz! Megpróbáltam kérdezősködni:- Chuck, milyen dalokat játszunk majd? Mire ő: - Eljátszunk néhány Chuck Berry-dalt. Ennyi!

Kimentünk a színpadra. A fényszórók már világítottak, a tömeg őrjöngött. Végre őt láthatták. Chuck is megjelent, kinyitotta a gitártokot, kivette és hangolni kezdte a hangszerét, miközben ezrek figyelték. Az emberek megőrültek. Olyan érzésem volt, mintha még soha nem álltam volna színpadon. Állatira ideges voltam. 23 éves múltam.Akkor már 9 éve játszottam, de állatira ideges voltam. A fények kezdtek kialudni, s mi csak álltunk ott, és persze tudni akartuk, mi a fenével kezdünk?

De ő mintha tudomást se vett volna rólunk. Csak annyit hallottam, da-na-na-na-na-na, semmi mást. Valóságos pánikba estünk. Úgy próbáltuk meg kitalálni, melyik dalt játszuk éppen, s milyen hangnemben. Chuck sokszor egész különös hangnemben, mint B vagy Esz játszott. Mindannyian a basszusgitárosra figyeltünk, aki a zenekarban aféle tudós volt, s mindig rátalált a hangnemre.Tőle vettük át, s azt hiszem, végül is elég jól csináltuk. Nem tudom már, melyik dalt nyomtuk, de nyomtuk, s az emberek beindultak.Chuck ekkor hátrafordult, és azt mondta.- Játsszatok a pénzetekért, fiúk! Mi persze elfelejtettük megmondani neki, hogy csak úgy szívességből csináljuk neki!

Aztán egyszer a koncertnek is vége lett. A színpad előtt a tömeg üvöltött, a fények újra kigyulladtak. Úgy emlékszem, közben az ő erősítője felrobbant. Szó nélkül fogta magát, a szinpad szélére ment és a gyülekező tömeg előtt elpakolta a hangszerét. Az emberek őrjöngtek, mi – azt hiszem még a Johhny B. Goode-t nyomtuk. Ő közben intett a kezével. Aztán kiment. Beszállt a kocsijába, és elhajtott. Kétlem, hogy erre az estére emlékezne. Valószínűleg csak egyike voltunk azoknak a zenekaroknak, amelyekkel akkoriban játszott. Nekünk felejthetetlen este volt. Olyan este, amiről 65-70 évesen az unokáimnak is mesélni fogok. Chuck Berry, hát igen, valamikor régen egyszer én is találkoztam vele. Sőt, egyszer játszottam is vele. –Tényleg? – Bizony. „

2001. október 30.