P.O.D. - Pozitivitás

Körülbelül 20 perce köröznek San Diego Sea World-jétől egy kőhajításnyira motorcsónakjukkal, amikor a vízirendőrség lemeszeli őket. A P.O.D. kétajtós-szekrény nagyságú gitárnyűvője, Marcos Curiel – nagy benga mexikói, kecskeszakállal – törvénytisztelő állampolgár módjára leállítja a motort. A csapat tagjai röhögve kántálják a Judas Priest Breaking the law-ját, a turnémenedzser pedig esküdözik, hogy a jelzések, amelyek szerint 5 mérföld per óra sebességnél nem szabadott volna gyorsabban szelniük a habokat, félreérthetők voltak, azért pengettek 25-tel.

Mindegy, megússzák egy száz dolcsis csekkel. A P.O.D. imidzse amúgy is túl tiszta, de egy mezei rocksztárhoz képest mindenféleképpen szűzies. Őket nem igen fogjuk viszontlátni a bulvárlapokban, Pamela Andersonnal henteregve, és nem ők lesznek a következők, akiket lekapcsolnak zsaruk, mert egy zacskó kokaint találnak az anyósülésük alatt. Tulajdonképpen dalszövegeik is kerülik a férfiember örök problémakörét, az állandó hajszát a numerák után.

A Satellite a csapat ötödik albuma, jóval mélyebb értékeket rejt, és egy barlangban kell élnie annak, aki még nem tudja, hogy ők a keresztény, a pozitív nu-metal élharcosai. Nevük, a Payable On Death – vagyis a halál esetén fizetendő – arra a pillanatra utal, amikor a távozó lélek megmérettetik Isten színe előtt.

„A dalaink szenvedélyesek, mert arról szólnak, amiben mi mélyen hiszünk. – mondja Wuv. – A szeretetről énekelünk, arról, hogy hogyan lehetnénk jobb emberek. Hogy csináljuk? Szeretjük Istent, és megpróbálunk eszerint élni.”

Habár a P.O.D. vallásossága szinte anomália a modern metal világában, filozófiájuk gyökerei mégis azonosak pályatársaikéval, a Linkin Park, vagy a Limp Bizkit hitvallásával, de ők nem szeretnének a prédikátor szerepében tetszelegni.

„Ezek a kártyáink, kiterítve az asztalon, hogy hogyan játszol, már rajtad múlik. – magyarázza Sonny Sandoval. – Sohasem vállalnám, hogy megmondom, hogyan élj.”

A Satellite egyik dalában, a Youth of the nation-ben arról az iskolai lövöldözésről beszél, amely alig egy mérföldnyire robbant ki a P.O.D. stúdiójától. A szám kórusában a zenekar rajongói énekelnek.

„Annak a 15 éves srácnak talán csak egy ölelésre lett volna szüksége.” – mereng Sandoval.

Vagy nem.

Minden esetre a fiúk tudják, miről beszélnek, életútjuk akár egy keresztény példabeszéd része is lehetne. Olyan helyen nőttek fel, ahol nagy volt a kísértés, hogy a lejtőn lefelé induljanak el, a drogokat és a bandákat választva. Sonny édesanyja sokáig küzdött a rák ellen, de sajnos nem győzhetett. A srác látta, hogy miként merít erőt halálos beteg anyja a hitből, és ez inspirálta őt arra, hogy mikrofont ragadva világba kiáltsa bánatát.

Manapság a családi drámák és a bűn mocsara azonban már a távoli múlt. A P.O.D. klán – a zenekar, feleségek, gyerekek, apukák és anyukák – élete egyenesbe jött. Sandoval 17 hónapos kislányával játszadozik, a kép idilli.

„Tudjuk, hogy nem mi vagyunk a legnagyobb party-állatok. – búcsúzik Wuv. – Jót bulizunk, és közben megragadjuk az alkalmat, hogy elmondjuk a mi sztorinkat. Ember, ha kicsúszik alólad a talaj, talán van valamink a számodra, amitől jobb kedvre derülsz.”

2002. március 20.