Osbourne-ék – avagy 12 légy a falon

Mindenki imádja a The Osbournes-t, az MTV reality show-ját, amelynek főszereplője Ozzy Osbourne, az 53 éves rock isten, aki nekünk adta a Black Sabbath-ot és a heavy metalt, felesége, menedzsere és időnként tolmácsa, Sharon, valamint három gyermekük közül ketten, a 16 éves Jack, és a 17 éves Kelly.

A sorozat az MTV történetének legjobb fogása, a felmérések szerint körülbelül 6 millióan várják szerda esténként a képernyő előtt a dilis család újabb kalandjait, a balhékat, a káromkodásokat, és a valaha drogokon élő apuci lelki-fröccseit. Ahogyan nagyon sokan világszerte, én sem tagadhatom, hogy haláli viccesnek tartom őket, de amint vége a heti fél órás adagnak, rögtön azon kezdek el gondolkodni, vajon mivel vették rá Ozzy-t, hogy életét ilyen mértékben ossza meg a kamerákkal. Pénze van elég, állítólag több, mint 57 millió dolláros vagyonnal rendelkezik. Sikerekből is kijut neki a mai napig, hiszen Ozzfest elnevezésű turnéja Amerika legnépszerűbb rock-cirkuszaként fut.

A program sajtótájékoztatóján azt mondta, azért csinálja, hogy megmutassa, hogy egy rocksztár családja hogyan működik, hogy kitágítsa a látómezőket, és tudassa a nézőkkel, hogy a realitás messze elmarad az álomvilágtól, ahová a rajongók a sztárokat képzelik.

Osbourne-ék hatalmas Beverly Hills-i villájában mégsem a rock-papi az, aki a dolgokat irányítja, hanem felesége, Sharon. „Egyszercsak azt vettem észre, hogy már folynak a forgatások. Nem az én ötletem volt, Sharon a főnököm.”

A nő, akiről az a legenda járja, hogy egyszer annyira dühös lett egy promóterre, hogy ágyékon rúgta.

Neki vajon mi volt a célja, amikor ajtót nyitott a nyilvánosság előtt? Talán az, hogy megmutassa, hogy egy egykori drogfüggő élete is tud egyenes mederben folyni? Vagy az, hogy így Ozzy-t a hét hat napján 12 kamera veszi körül, és igen kevés időt hagynak számára, hogy újra a tiltott szerekhez nyúljon?

Saját magad paródiája leszel – mondták neki sokan, mire ő okosan azt válaszolta: „Nem válok semmi mássá, azt látjátok, ami valójában vagyok.”

2000 tavaszán lehetőségem volt arra, hogy néhány napot együtt tölthessek a Osbourne-ékkal. Amikor először találkoztam Ozzy Osbourne-nal az Ozz Records irodájában, ugyanolyan volt, mint amilyennek a tv-ben láttam. Fekete pólót és nadrágot viselt (az egyikét annak a negyven egyforma nadrágnak, ami a szekrényében található), haja a szeme elé lógott. Beszélgetni kezdtük, és a hatodik mondata az volt, hogy ő is ugyanolyan fickó, mint a többi. Grimaszolt egyet, majd felállt, hogy megdögönyözze a család egyik kutyáját, Minnie-t, a pudlit. Otthagyott engem abban a kilencvenkét dolláros parfüm felhőben, én meg csak ültem ott elgondolkodva, mint ahogyan most is ülök, amikor Jack-ért kiabál, hogy javítsa már meg neki azt a kib---tt távirányítót, vagy amikor azt magyarázza Kelly-nek, hogy ha nem akar elmenni a „vagina doktorhoz”, akkor nem kell elmennie.

Azonnal megkedveltem, és nagyon nagy öröm volt, hogy családjával együtt igyekezett bevonni mindenbe, amit ők csináltak. Valamikor abban az időben futottunk össze egy irodában, és akkor merült fel először a show ötlete. Aimee, a 18 éves lányuk már akkor sem lelkesedett érte. Mindannyian arra voltak kíváncsiak, hogy mi lesz a család folyamatos káromkodásával, a tárgyalópartnerük csak annyit válaszolt, nem számít, majd kisípolják, amikor Ozzy beszél, csak tizenöt sípolást lehet majd hallani, ez tök vicces lesz.

„Ok, nem tudjuk eljátszani, hogy mások vagyunk, mint amilyenek valójában, igaz, Ozzy?” – mondta Sharon

„Mivan?” – kérdezte Ozz, mint akit épp akkor ébresztettek fel.

„Nem tudunk olyanokat mondani, hogy ’a csudába’, ’a kutyafáját’ meg ilyesmik.”

Ozzy pislantott, és azt válaszolta: „B--- meg!”

Később a házban azt fejtegette Sharon Jacknek, hogy a fater nem tudja megjátszani magát, képtelen színészkedni.

Jacknek volt egy ötlete: „Tudod, mit kellene csinálnunk? Idehívni a kamerákat egy hétvégére, olyan lenne, mint a Real World, csak velünk.”

„Oh, kib---tt dolog lenne. – válaszolta Ozzy. – A tévébe kell kerülnie, és a gyenge szívűek is nézni fogják. – majd egy kicsivel később hozzátette: „Hmmm… jó ötlet, Jack.”

Hát nagyjából így született az Osbournes. 2001 júliusában a Cribs stábja meglátogatta a családot, és Aimee lányuk hiába ellenkezett kézzel-lábbal, Sharon elmondta Jack tervét a rendezőnek.

Aimee már régóta nehezen tűrte a felhajtást apja körül. „Annyira idegesít, amikor az emberek azt kérdezik, hogy apu tényleg denevéreket eszik-e. A suliban majd’ minden nap odajön valami retardált, és ezzel piszkál. Legtöbbször azt válaszolom, hogy igaz, és hogy hétvégén denevér-grillezést tartunk, és szívesen látjuk őt is.”

A kishölgy a végén úgy döntött, hogy a forgatás négy hónapjára elköltözik otthonról, és senki sem lepődött meg miatta.

A forgatás megkezdődött tehát, néhány tabut tartottak csak szem előtt. Nem láthatjuk például Ozzy-t a WC-n, Sharonnal kamatyolni a hálószobában, meg ilyesmik. Ezzel mind egyetértek, de elgondolkodtam azon, hogy mi az, ami még rejtve maradt előttünk.

Az jutott az eszembe, amikor Ozzy utolsó bűnös szenvedélyéről, a cigarettáról is leszokott. Dicsekedett is büszkén feleségének, de amikor az elhagyta az irodát, azonnal behorpadt homlokkal szívta a dohányt velem. Sharont persze nem lehetett átverni, amikor visszatért, arra kérte férjét, leheljen rá. „Te seggfej! Kibb---tt, kib---tt, fattyú, fattyú!” – kiabált, aztán mindketten nevetni kezdtek. Imádtam ezeket a pillanatokat, mert a megbocsátás és a szeretet nyilvánult meg bennük.

Angliában felnőve, dyslexiás iskolakerülőként 1969-ben a paranoiáról énekelt, és sztár lett belőle. 1978-ban kivágták, azon gondolkodott, öngyilkos lesz, de szerencsére találkozott Sharonnal (akinek gengszer stílusú apja lett a menedzsere), és ő segített kimászni a gödörből. Ozzy Osbourne 70 milliónál is több albumot adott el szólóművészként, és az utóbbi időben a fenomenális Ozzfest zászlóvivőjeként gondoskodott arról, hogy a felnövekvő korosztály is megtudja, ki ő.

„Az álmokról szól az egész. – mondta egy reggel. – Én vagyok az élő bizonyítéka. Persze semmi sem garantált, és ahogy visszanézek, rengetegen vannak, akiknek nem sikerült, akik öngyilkosok lettek, autóbalesetet szenvedtek, betéptek, belefulladtak saját hányásukba. Minden egyes sikeres sztárra jut tíz halott: Bon Scott, John Bonham, Randy Rhoads.”

Rhoads volt Ozzy legjobb barátja és a Black Sabbath gitárosa. 1992-ben, amíg Ozzy és Sharon a csapat parkoló turnébuszában aludt, Rhoads a busz sofőrjével annak kis repülőgépén szórakozott. A gép egyik szárnya súrolta a buszt, majd a közeli házban csapódott. Ozzy megúszta, de a gitáros és két másik társa nem.

„Ezerszer az eszembe jutott már, hogy ha akkor ébren vagyok, én is a repülőn ültem volna, talán a kib—ott szárnyon.”

Amikor a gyerekek megkérdezik Sharont, mi történt, így meséli nekik: „A gép a busznak ütközött, majd az épületnek, és az egész egy rohadt rémálom volt. Az egész ház égett.”

„Nem volt egy süket ember is a házban?”

„Igen, volt, Jack, az apád berohant és kihozta őt. Borzasztó volt, de egy héttel később már új gitárost kerestünk.”

„Miért?”

„Mert apád annyira sokkos állapotban volt, hogy tudtam, ha nem szedjük össze magunkat és csinálunk valamit, vége lett volna.”

A beszélgetés szemtanújaként nem lehet megállni, hogy az ember ne érzékenyüljön el. Látni Jack szemében azt a felgyúló szikrát, amit édesapja hősiessége gyújt, csodálatos élmény. Persze ez is csak egy fejezet az Osbourne-klán viszontagságos történetéből. Volt, hogy ettől csúnyább sztorik is íródtak: 1989-ben a részeg Ozzy majdnem megfojtotta Sharont, aki a csodával határos módon mégis megbocsátott neki.

Az MTV egyik vezetője szerint nem ezek a hősi vagy látványos elemek, amelyek a 6 millió nézőt a fotelhez láncolják. Osbourne-ék a mában élnek, és ami velük történik, bárkivel megeshet.

Persze ez így, ebben a formában nem igaz. A show egy komédia, így igaz, de a család mögött annyi minden van, amit ha csak néha, de akkor is megemlítenek. Többek ők, mint amit a tévében látunk, jóval többek.

„Az igazság az, hogy néha, amikor a sorozatot nézem, elszomorít.” – mondja Ozzy, majd folytatja, folytatná, de - ahogyan az sokszor megtörténik - magyarázná, hogy mit ért ezalatt, de nem tudja pontosan kifejezni, és otthagy a gondolataimmal.

Erik Hedegaard/Rolling Stone

2002. április 30.