Red Hot Chili Peppers - By The Way

A Red Hot Chili Peppers új albuma, a By the Way a csapat Californication-jét új, harmóniákkal átitatott, Hollywood-hillsi magasságokban folytatja. Rick Rubinnal, a legendás producerrel - akivel egyébként az 1991-es klasszikus, BloodSugarSexMagik óta dolgoztak - számos markáns, jellegzetes és kimunkált felvételt rögzítettek már, Anthony Kiedis szerint ez különösen nagy szám azoktól a punk fickóktól, akiket sokan csak úgy ismernek, mint 'a pasasok, akik zoknikat aggatnak a "szerszámjukra"'.

Olyan sok dél-kaliforniai harmónia van ezen az albumon, majdnem úgy szól, mintha ti lennétek a Red Hot Mamas and the Papas.

Egyszerűen csak jobban hangzik, ha a melódiát belerakod. Egy csomó féle vokált kipróbáltunk, ami megmaradt végülis egy jó buli, egy új kihívás számunkra, habár szeretem a Mamas and the Papas-t, és lehet, hogy valahol a tudatalattimban valóban inspirálnak. Főleg Mama Cass-t imádom, sokszor előfordult már, hogy nagyon magam alatt voltam, és az ő hangja adott erőt, hogy továbblépjek.

Az első kislemez, a By the Way egy kissé funkys és punkos, de a több dal sokkal szelídebb. Talán a szeptember 11-i események után valami szépet akartatok adni a világnak?

John (Frusciante) és jómagam együtt vakációztunk karácsony környékén lent, St Barts-ban. Ott ejtőztünk, körülöttünk ez a tökéletes kék víz, és arról beszélgettünk, hogy az összes duma a világ végének közeledtéről csak kamu. Még mindig sokkal több csodálatos dolog van a világon, mint amennyi szörnyűség történik.

Az alternatív rock egyik klasszikusa a Chili Peppers, és ti csak egyre jobbak lesztek, ahogy korosodtok. Ez azért nehezen lett volna elképzelhető a zenekar egy bizonyos időszakában.

Szépen akarok megöregedni. Az emberek általában félnek az öregségtől, ami szerintem szégyen. Főleg ebben a városban alakult ki negatív aura az idősek körül, mindenki halálosan fél attól, hogy nem lesz örökké fiatal, pedig olyan csodálatos dolog mindez, tudod? A mi zenénk még mindig olyan fontos, mint amilyen mindig is volt, és még mindig megvan az a vibrálás benne, ami régebben is jelen volt. Ugyanolyan élő és komoly jelentéssel bíró, mint az első néhány felvételeink voltak.

Szóval még mindig relevánsnak érzed magatokat?

Igen. Akik vagyunk, ahogyan élünk és amit csinálunk hitelessé teszi a punk-rockot, amit játszunk, nem számít, hogy az angol királynővel vacsorázunk közben. Ülhetünk limuzinokban egész nap, vagy repkedhetünk magánrepülőgépekkel, még mindig sokkal eredetibbek vagyunk, mint sok más, magát punk-rocknak valló csapat manapság. Motivációink igazak és valódiak, és ez a dolog igazi esszenciája, nem a gyökerekhez való ragaszkodás, vagy a belőlük történő táplálkozás.

Milyen a kapcsolatotok a bandán belül? Úgy tűnik, mintha az aktuális gitár-istenség, John Frusciante sohasem hagyta volna el a RHCP-t.

Sokszor el is felejtem, hogy valaha megtörtént, bár gyakran emlékeztetnek rá. Összefutok mondjuk Dave Navarroval egy étterem előtt, vagy odajön egy kölyök, és azt mondja, hogy a One Hot Minute a kedvence.

Úgy veszem ki a szavaidból, hogy nem az a kedvenc albumod.

A One Hot Minute? Bajos időszak volt az számomra.

Más volt John nélkül?

Igen, olyan ez, mintha valaki megkérdezné, hogy más lenne-e a családod, ha egy másik nőt vettél volna el. Visszatérve a korábbi kérdésedre, a zenekar most jobb, mint valaha.

Milyen volt a vokális részek nagy részét a híres Los Angeles-i Chateau Marmont-ban felvenni?

Béreltünk egy szobát a hetedik emeleten, hátul, ahol kevésbé zajos. Felállítottuk a Pro Tools-szal felvértezett PC-t az egyik szobában, a hálószobában a mikrofont, és a kedvünk szerint dekoráltuk ki a helységeket. Én például régi moziplakátokat hoztam, valamint Andy Warhol festményét Jean Cocteau-ról. Volt egy másik poszter, amit John adott nekem a születésnapomra. Odáig vagyok Veronica Lake-ért.

Nem reklamáltak a hangzavar miatt a szomszéd szobák lakói?

Nem igazán, mert a nagy részét fejhallgatókkal csináltuk. A leghangosabb az lehetett, amikor felénekeltem a dalokat. Az egyetlen kommentárt egy abszolút imádnivaló és szexis lánytól kaptam, aki valahonnan Nagy-Britanniából érkezett. Azt kérdezte az egyik nap a liftben: "Mi történik abban a szobában? Valaki igen hangosan énekel." Mondtam neki, hogy én voltam, egy lemezt készítek, mire ő: "oh ok, éppenséggel élveztem is, még akkor is, amikor az idegeimre ment, ugyanis egy novellát írok a szomszédodban, és inspirált a munkámban, amit hallottam." Sajnos ez volt az egyetlen alkalom, hogy találkoztam vele.

2002. július 21.