Elvis él! Láttam!

Vagy valóban hazautazott, (ahogy K ügynök tájékoztatott bennünket) és elküldte maga helyett a postást. Belfastból. Nem hülyéskedek. Mert normálisan nem lehet, hogy még a nevetésük is tökegyforma.

Jobbomon csimbók hajú, félnyugalmazott rokker, balomon maga Johnny B. Good. Élére vasalt ingujjban, nyakkendővel, a piros cérnapulóver meg hanyagul panyókára vetve.

És csukott szemmel, mikrofonná szorítva az öklét énekelt.

Még az RHCP dalszöveget is. Harminc perc után már léggitározott. A második órában már láthatóan jó szívvel súrlódott (volna) az előttünk táncoló lányhoz.

Mindeközben emberünk pikáns bőrszerkóban prezentált, beszélgetéssé növő átkötésekkel, és láthatóan nagyon örült nekünk.

Úgy igaziból.

Két és fél óra masszív mámor a Pecsában. Az első perctől az utolsóig tökéletes volt. Annak ellenére, hogy a közönség nem szaggatta szét az istrángot. Lassan oldódtak, na bumm.

Hiszek az igényteremtés hatalmában.

Hiszek az ízlésben.

És hiszem, hogy a kettő a zenén keresztül összeolvaszthatja a generációkat. Csak kell egy közös nevező.

Itt Elvis hangja volt az. Ezért tudott Johnny B. Good ugyanúgy izzadni a Smells Like Teen Spirit meg a Sweet Home Alabama éneklése közben.

És nem, nem a klasszikusok diszkóritmusban nevű torzszülöttről beszélek. Az csak szeretne ilyen lenni.

Ez nem klasszikusok dióhéjban. Inkább a Vakond zsebes nadrágja.

Tudod, üveggolyó, spárga, tükördarabka.

Csak a legfontosabbak.

Szóval Elvis él.

Pont.

radiopetra

2003. november 11.