Reunion - Judas Priest kicsiknek és nagyoknak

Konkrétan húsz éve vártam erre a koncertre. Azt még álmaimban sem gondoltam, hogy gyermekkorom ikonjai egyszer ellátogatnak hozzánk, az pedig, hogy személyesen is fogok velük találkozni, pedig végképp elképzelhetetlen volt számomra. Tudom, hogy a JP már járt Magyarországon, de nekem, bár minden tiszteletem Tim Owens-é (előző énekes), a Judas Priest, Rob Halforddal az igazi.

Szóval. A koncert napján kaptam egy hívást, miszerint, ugyan menjek már el interjút készíteni a zenekarral. Egyből az jutott eszembe, hogy az interjú annyira nem érdekel, viszont nem hagyom ki, hogy lefényképeztessem magam velük. Néhány évvel ezelőtt már volt alkalmam beszélgetni Robbal, igaz telefonon, és már akkor igazzá vált számomra az előzetes információ, hogy Rob és az egész zenekar igazi úriemberek. Ez a személyes találkozó alkalmával még inkább kidomborodott.

Elérkezett tehát a nagy pillanat, amikor a megbeszélt időpont előtt egy kicsivel megérkeztem a szállodába, és mint egy igazi amerikai filmben, ahogy a hallba léptem ott állt ő maga, Rob Halford. Azonnal be lettünk mutatva egymásnak. Valószínű, hogy benne is olyan mély nyomot hagyott, mint bennem . Rendkívül kedves embernek tűnt és olyan tüzet láttam a szemében, amit ebben a szakmában ritkán tapasztal az ember. Tudjátok világhakni, rockipar stb… Nos Rob tényleg komolyan gondolja ezt a heavy metal dolgot. Végül vele nem sikerült interjút készíteni, de Tóth Gergő (Blindmyself) barátommal nyakon csíptük Glenn Tiptont a zenekar gitárosát. Gergő beszélgetett vele. Hamarosan ezt is olvashatjátok. Remélem.

Egyszóval, így felspanolva érkeztem a Summerock fesztiválnak otthont adó, teltházas Pecsába. Természetesen a fentiek miatt a Black-Out és a Nemesis koncertjéről tökéletesen lemaradtam. A Queensryche-ból még hallottam az Best I can - t és az Empire-t. Nem tudom, hogy a zenei világban mi a szokás, de nem tudtam nem észrevenni, hogy Geoff Tate hátán egy George W. Bush arcképét ábrázoló felvarró volt, LIAR felirattal. És ez ebben az évben már a második. Emlékszünk ugye a Living Colour koncerten az Egyesült Államok elnökének ajánlott Terrorism c. dalra. Egyébként a Queensryche-ban nem láttam ismerős arcokat, így arra következtettem: ezeket lecserélték. Ettől függetlenül nagyon dübörögtek.

Némi átszerelés következett. Eközben kis csapatok a nézőtéren, frissen beszerzett sörökkel a kézben, kivétel nélkül azt találgatták, hogy vajon melyik számmal kezdenek a fiúk. Nem kellett sokáig várni. Leszállt az éj és nem volt tovább kérdés, amikor is feldübörgött az 1983 – as Helion majd az Electric eye. A Judas Priest tagjai, Glenn, K.K., Ian és Scott, korukat meghazudtoló lendülettel léptek a színpadra. Rob pedig sehol. Csak a hangja. Nagy nehezen előkerült, és tökéletes minőségben tolta végig a bulit, mintha nem is lett volna egy perc „különélés” sem a zenekar életében. Ugyanott folytatták, ahol tizeniksz éve abbahagyták. Még a pocsék hangmérnökölés sem vette el a kedvem, tekintve, hogy húsz éve vártam erre a koncertre. Mindent egybe vetve, az egész álomszerű volt. A Judas Priest koncerten csillogó szemű kisgyerekké váltam és ez még most is tart. Kezdek aggódni. Ősszel új lemez. Rob pedig személyesen tett ígéretet arra, hogy jövőre is jönnek. Hát nem ártana.

szab.

2004. június 29.