A hatvanas évek - A zenétől rúgtunk be

Első jelentkezésekor, első nekifutásra ezt a szentimentális, hazug giccsvilágot még nem söpörhette el az utcáról felharsanó rock, mert az ötvenes években a tánczene is csak betiltott-megtűrt állapotában kaphatott helyet a szórakoztatásban. 1962-ben viszont már semmi nem akadályozhatta meg, hogy az"új divat"elterjedjen. A borzas, fésületlen utcadalok, az első alakuló amatőr együttesek nálunk is mozgósítják a fiatalokat, akik a beatzenében ismernek rá saját magukra, találnak rá a saját hangjukra.

Kezdetben mindenki spontán játszott azon, ami éppen a keze ügyébe került.Összejött néhány srác, akik nemcsak hallgatni akarták a zenét, hanem játszani is. Fütyülték, dúdolták, énekelték a dallamot, tapsolták a ritmust, pötyögtek a zongorán,a tangóharmonikán, akkordoztak a gitárokon, rázták a rumbatököt, vagy csak egyszerűen selyempapírt csavartak egy fésűre, miközben egy-egy "szólóénekes" halandzsa szöveggel előadta a számot, a többiekpedig bömbölték hozzá a "sakálvokált".

Csuda jó hangulata volt ezeknek a "koncerteknek", s amagyar beat későbbiekben ismertté vált képviselői szinte kivétel nélkül ilyen őskeresztény közösségekre emlékeztető, szektákba tömörülő, jóban-rosszban, de főleg az új zene szeretetében összetartó imagyülekezetekből váltak ki. A magyar rock gyökerei tehát egyrészt a dzsesszből, elsősorban a tradicionális játékstílusból, másrészt a skiffle zenélési formákból, a rock and roll hagyományokból eredeztethetők.

Az angolszász országokban a rock and roll, majd a beat kocsmákban (pubokban), honky-tonk fogadókban, a társadalmi kisebbségek szórakozóhelyein (klubokban, tánclokálokban) született meg.Magyarországon ilyen szórakozóhelyek híján az egyetemeken, a középiskolákban, a tánciskolákban ringatták a beat bölcsőjét. Ezek voltak azok a helyek, ahol a fiatalok együtt lehettek, dumálhattak, kicserélhették információikat, szerelmek szövődhettek, kapcsolatba kerülhettek az új dolgokkal. Elszívhatták az első (lehetőleg külföldi) nagyfiúsító cigarettákat, körbeadhatták a nyugati magazinokat, a pornofotókat, a kebelcsodák és rockbálványok fényképeit, kicserélhették a párkapcsolatok élményeit, megbeszélhették ügyes-bajos dolgaikat.

1956 és 60 között az iskolákban kötelezővé tették a tánctanítást, a tánciskolák össztáncai azonban még a hatavanas évejkelkején is nagyszerű lehetőséget kínáltak arra, hogy a két nem képviselői zene-és testközelbe kerüljenek. Mert a hatvanas évek elején az új izgalmas dolgok mellé ráadásul társult az új zene, a mozgás, a tánc, amellyel mindent ki lehetett fejezni.

Az első amatőr együttesek a Toldi, Petőfi, Vörösmerty, Radnóti, Kölcsey, Bercsényi és Árpád gimnáziumokban kezdtek el játszani, de gyorsan híressé vált Mici néni tánciksolája a Gerlóczy utcában vagy a Horizont a Nagykörúton. Ezeken a helyeken a Kék Duna keringőtől a dzseszes slágerekig (Yamballaya, Jerikó, Jezabel, Granada,stb) többféle zenei stílust játszottak. A fiatalok a keringő és a slowfox után izgalmasabb táncokat (cha-cha-cha, tangó) is táncolhattak, de a nagy többség általában arra a pillanatra várt, amikor felhangzott a kiáltás - boooogiiiiiiiiiiie! Ilyenkor az ügyesebb párok a köréjük álló nézőseregnek bemutatták a tiltott, kidobós figurákat és a zenészek is nekivadultan "kevertek". Az öröm ritka pillanatai voltak ezek, és valósággal megvadították a fiatalokat, ahogy azt a korszakról készült két nagyzerű magyar filmben, aCha-cha-cha-ban és a Megáll az időben is láthattuk.

A tánciskolákban a zenekarok még a hagyományos hangszereken (zongora, dob, bőgő, szaxofon) játszottak, de az újonnan alakuló tinédzser-zenekarokban már a szórakoztató zenéket forradalmasító új hangszer, az elektromos gitár kapta a főszerepet. A hatvanas évek elejéig a táncos összejöveteleken a zenét csak működési engedéllyel rendelkező zenészek szolgáltathatták. Többnyire idős profik, akiknek akisujjában volt a szakma. Az elektromos guitár megjelenésével viszont egycsapásra megszünt az amatőr és a profi közötti különbség. Az"öregek"hiába voltak rutinos, képzett zenészek, az új hangszeren nem tudtak játszani, az amatőrök tehát ugyanannyi eséllyel vehették fel velük a versenyt. S mivel egyik napról a másikra százak, ezrek kezdtek el gitározni, a spontául feltámadó zenélési kedv egymás után dobta felszínre a zenekarokat.

Szörényi Levente visszaemlékezése szerint:" Egy olyan fiatal, mint én voltam, egy tinédzser srác, a világon a legkülönfélébb dolgokban próbálta kiélni a benne feszülő óriási energiákat.Számomra a zene adta meg a felszabadultság gátlástalan örömét. Ha elvetődtem néhányszor a színpadon, azt teljesen ösztönösen csináltam. Vitt a zene sodró lendülete és a saját energiám.Úgy éreztem, hogy ezzel tudom leginkább kifejezni a zene adta örömet,a jókedvemet. Olyan volt ez, mint a részegség, csak éppen nem az italtól, hanem a zenétől rúgtunk be, innen eredt a mámor."

1962-ben ezért nem érdekelt senkit a fiatalok közül, hogy a zenészek "csak" három akkordot tudnak, hogy akülföldi mintákat másolják, hogy blabla szövegeket énekelnek, hogy csörömpölnek a hangszerekkel, hogy az erősítők recsegnek, ropognak. Egy volt a fontos, hogy ki lehessen törni a társadalmi "karámokból", hogy a hazug, elviselhetetlül szentimentális tánczene helyett ez fiatalos zene szóljon, hangosan hírdetve a világ változását, az új istenek eljövetelét, a rockhívők messiás-váró izgatottságát.

A hatvanas évek elejétől a liberalizálódó légkörben a fiatalság Magyarországon is a legkülönfélébb dolgokban próbálta meg kiélni a benne feszülő óriási lekötetlen energiákat, s a kínálkozó új lehetőségek közül " az eretnek, kozmopolita zene" ígérte a legtöbbet. A zene sodró lendülete, a klubok közönségének nyájmelege, az összetartozás, a valamit vállalás bizsergető érzése, a spontán feltörő kiáltások,az eksztázis,a tánc, a közös éneklések, tapsolások, a koncertek ritus jellege, mindez elementáris erővel "robbantotta" a zenei-társadalmi strukturákat.

1963-tól már Budapesten is komoly"beatélet" zajlott. Egyetemeken, a nagyvállalyatok kultúrházaiban nyíltak új fellépési lehetőségek, ahol az ú klubok előtt már hosszú sorok álltak hétvégeken, s bent a teremben pedig olykor már "dögös" liverpoooli hangulatban játszottak a zenekarok. És hétvégeken szájról-szájra terjedtek a hírek, hol játszanak az új együttesek: Illés, Metró, Omega, Atlantisz, Scampolo, Kék Csillag, Hobo, Syrius, Atlasz, Echo....

A zenekarok az elit belvárosi klubokon kivül rövidesen külvárosokban, a nagy üzemi kultúrházakban is játszottak. A Gogol utcában,a Ganz Mávag Művelődési Központjában a Beatles legsikeresebb hazai interpretátora, az Atlantisz "bomlasztotta" a közönséget. Különösen Radics Béla gitáros és Sankó László basszsugitáros, énekes "villogott". Az előbbi nagyszerű technikával játszotta a Shadows dalait, Sankó pedig a lányok kedcenceként a Beatles dalokat énekelte. Amikor John Lennonére emlékeztető hangján felhangzott a Misery, a Mr. Moonlighvagy aTwist anbd Shout, a Ganzban tört-zúzott a felspannolt közönség. Több alkalommal került sor széktördelésre, záróra után pedig a környékbeli vagányok intézték el a peres ügyeiket.

Ugyancsak félelmetes híre volt a Váci út közelében, a Balzac utca 5-7-ben az angyalföldi Boschnak, az Autóvillamossági Felszerelések Gyára kultúrotthonának, ahol szintén gyakran kellett megszakítani a bulikat egy-egy kiadós verekedés miatt. Egy időben az Illés is játszott itt, és ezekre a hónapokra Szörényi Levente így emlékezett: "Egy kicsit western kocsmához hasonlított az egész, nagy volt a füst, s időnként, amikor egy pali átrepült a levegőn, leálltunk a zenével, hogy a kedélyek megnyugodjanak. Amikor lecsillapodtak, ment tovább az egész." Illés Lajos emlékezése szerint:" Amikor vége volt a bulinak, a bejáratnál meg volt beszélve az erős gyerekekkel, hogy most én megyek hazafelé, nehogy az ajtó mögül véletlenül kapjak egy pofont. Mert az mindenkinek kijárt." A környékbeli - angyalföldi, újpesti - vagányok ugyanis ezekbe a beatklubokba sokszor még nem elsősorban a zene, hanem a balhé,a"dögös hangulat" kedvéért jártak és csajvadászat közben gyakran került sor kakaskodásra, s gyorsan kinyílt a "pofonláda"...

2001. május 22.