A hatvanas évek - Ünnep volt minden este

(Vallomás a Metró Klubról)

(Miklós Tibor emlékezései a Metró klubról))

"Rákóczi út 66. Valamikor a hatvanas években egy meglehetősen nagy, kétszintes felvonulási épület állt itt, köznapi rendeltetésébena Metró építőinek üzemi étkezdéje, amely szombat-vasárnap esténként a Metró együttes klubjaként fogadta a zenekar rajongóit.A múltat megszépítő emlékezet ezegyszer tehetetlen - képtelenség ezt a tűzfalak közé szorított,fakófehér falú, bűzlő pasztával fölkent, vöröskő padlójú épületet a fiatalság , a nagy álmok, a születő hazai rockmuzsika egyik első számú otthonaként látni és láttatni. Pedig az volt. Mi tettük azzá hétvégeken. Nehéz volt bejutni: klubtagsági igazolvány, fehér ing, nyakkendő kellett hozzá, és sok-sok türelem, ácsorgás. Hetenként kétszer beálltunk a sorba, bevirítottuk a tagságit és a kötelező ruhanemúket egy szigorú tekintetű kis emberkének - szegényt mennyire utáltuk! -,majd felrohantunk a lépcsőn, hogy elfoglaljuk a legjobb helyeket, közel a zenekarhoz. Ünnep volt számunkra minden itt töltött estre, a rock vagy ahogy akkoriban nevezték, a beat-muzsika ünnepe, amely megszabadított bennünket a kamaszkor gátlásaitól, megajándékozott a közös élmény örömével, anélkül, hogy az iskoláskor dobpergéses, zászlófelvonásos, kötelező ünnepélyeire emlékeztett volna. Itt, ahol a szünetekben cigarettával, söröspohárral a kezünkben, felnőttek módján beszélgettünk az életről, a szerelemről, s ahogy megszólalt a zene, megvadult kölyökként nyomakodtunk a zenekar közelébe, gyönyörűséggel mártóztunk meg a lelkesedés ablakrezegtető hanghullámaiban, együtt énekeltünk a bandával, sikítva, tapsolva,füttyszóval, lábat ünnepeltük kedvenceinket. Mint a hajdani népszínház nézői, akik még nem az estélyiruhás, bársonyszékbe roskadt, szemérmesen hallgatag műélvezet jegyében fogadták a játszószemélyek produkcióját - közbekiáltásainkkal, a zenészek mozdulatait utánzó ringó, ugráló, ritmusra hajladozó mozgásunkkal mi is aktív részeseivé váltunk a színpadi játéknak, azonosulva az előadott dalok hangulatával. Az érzelmek lázadása volt ez, amit a rockzene élménye indított el mindannyiunkban. Szégyent, szemérmet, gátlást legyőzve egyszerre erősek, hatalmasok lettünk, s úgy éreztük, hogy ez a muzsika egyesít, csapattá, közösséggé formál bennüket, nemcsak ott a klubban, hanem bárhol a világon, ahol gitárok, dobok zörögnek, mindenütt ahol rockbandák játszanak.

Az én csapatom a Metró lett. Falat, iskolapadot, füzetet, tankönyvek tucatjait firkáltam teli a nevükkel, otthon .-Zorán hangját utánozva - naponta elénekeltem a műsorukat, apám őszinte bánatára. Egy alkalommal tettlegességig fajult szédült rajongásom. Egy feszültségekkel teli matekóra után alaposan felpofoztam az osztály legvérmesebb Illés-rajongóját, aki fapofának nevezte Zoránt.

Akkoriban majd minden szombat, vasárnap estét a Rákóczi úti kluban töltöttem. Az első "menet" a zenekari számoké volt. Ezek a dalok itt a közös bemelegítést szolgálták, a közönség többnyire ilyenkor már türelmetlenül várta a következő músorrészeket. Érdekes, s talán nem véletlen, hogy a pusztán hangszeres játékra épülő Shadows, Spotnicks,Hurricanes típusú dalok divatja később eltűnt, és csak évek múltán a diszkó- és filmzenék köréből származó "űrmuzsika" dobott fel néhány, a korábbinál gazdagabb hangszerelésű zenekari sikert.

Zoránék Beatles - (Boys, Do You Want To Know A Sexret), Dal Shannon - (Keep' on Searchin') és Roy Orbison-dalokat játszottak elsősorban. Ez utóbbi énekesnek a Pretty Woman és az It's Over című lírai dalát Zorán szépen énekelte. Sikerük volt két tempós Manfred Mann (Do-Wah-Diddy, 5-4-3-2-1) és egy dübörgő Kinks (You Really Got Me) dallal. Játszottak a Honeycombs (Have I the Right) és Yardbirds együttestől, s később, amikor már a basszusgitáros Bokány Ferenc is énekelt, jónéhány Rolling Stones számot (The LastTime, Get Off My Cloud( is kitűnően megcsináltak. Brunner Győző dobolt, Dusán "sikált", Zentay Antal szaxofonozott (ő egyébként szünet nélkül ingázott a színpad és a földszinti büfé között, s a műsorzáró számokat, köztük Chris Andrews Yesterday Man című dalát úgy játszotta végig, hogy a konyakszagú kevegőtől, ami hangszerének tölcséréből áradt, szinte be lehetett rúgni). Egy zenész,aki piál! Számunkra még ez is izgalmas újdonság volt, része egy titokzatosnak vélt életformának, amelyről a haverokkal annyit fantáziáltunk. Emlékszem, egy vasárnap délután a szüleimet is elcipeltem a klubba, apám ugyan tartott a hangerőtől, s egészen hátra ült, vattát rakva a fülébe, de aztán nagyon élvezte a muzsikát.Így lett rockrajongó, túl az ötvenen, egyike azoknak, akik valójában örömet találtak fiaik zenéjében..."

2001. május 21.