Syd Barrett - Wouldn’t You Miss Me?- The Best Of Syd Barrett

Ha mai szemmel nézzük végig Syd Barrett 1967-69 közötti ténykedését, az akkori problémáinak nagy részét kétségtelenül megérthetjük. Úgy tekinthetünk rá, mint a depressziós Kurt Cobain, vagy a Take That utolsó rúgásaihoz asszisztáló Robbie Williams (akinek frusztrációja önpusztító tivornyázás formájában öltött testet) és a The Teardrop Explodes felbomlása után lévő Julian Cope (akinek pszichológiai leromlását különböző hallucinogének tömeges fogyasztása okozta) egyvelegére.

Syd Barrett (született 1946-ban, eredeti neve Roger Keith Barrett) valójában egy olyan időszakban szenvedte el a megpróbáltatásokat, amikor a popsztárok összeomlása még nem volt eléggé közismert a nyilvánosság előtt. Akkoriban az LSD-függőség következtében paranoiddá vált fiatalembernek nagyobb esélye volt arra, hogy egy biztonságosan elzárt elmeszociális otthonban helyezik el, mintsem diszkréten benyomják egy elit magánklinikára. Barrett hanyatlása épp annyira végleges volt, mint amilyen hirtelen jött az egész dolog. Három évtized telt el azóta, hogy Barrett utoljára egy új felvételekből álló albumot jelentetett meg. Eközben egyszer sem adta jelét annak, hogy újra ki szeretne állni a közönség elé.

Bár Barrett 1970-ben szakított a nyilvánossággal, számos "megigézett" zenész és rajongó őrzi az emlékezetében. A ‘80-as évek során ő volt a brit indie bandák elsődleges követendő példája, akik számára Barrett a ‘60-as évek pop-art csínytevéseit és a veszélyekkel fűszerezett kaleidoszkópikus viccelődést reprezentálta. Ezen kívül mérhetetlenül nagy hatást gyakorolt a Blur-re is. Volt egy időszak a ‘90-es években, amikor három olyan együttes létezett – az Octopus, a The Gigolo Aunts és a Baby Lemonade – melyek Barrett dalaiból merítették a banda nevét. Igaz, hogy a történet bizonyos részeit sokak félreértelmezték. A visszavonultságban élő, skizofrén Barrett akaratán kívül lett bálványa olyan ifjak tömegének, akik gitárral a kezükben valamiféle pózolgó eredetiségre áhítoztak. Charles Manson hasonlóan…őt olyan ostoba fickók istenítették, akik azzal áltatták magukat, hogy sorozatgyilkosok lesznek, amint CD eladásuk mértéke megcsappan.

Syd Barrett esetét azonban nem hasonlíthatjuk az "őrület", mint jelenség abszolutizálásával, főleg nem a zene ismeretében. A Wouldn’t You Miss Me?-The Best Of Syd Barrett egy 22 dalból álló gyűjteményes album, melynek anyagát 1968 és 1970 között vette fel szóló művészként. Ennek java része az 1970-re datálható két, The Madcap Laughs és a Barrett című albumról, néhány pedig az Opel című, kiadatlan válogatásból való. Egy következő, Two Of A Kind című felvétel az 1988-as Peel Sessions EP-n jelent meg. Az összes felvétel közt a pálmát a Bob Dylan’s Blues viszi el, aminek 1970-ben jött ki a demója. Barrett feltehetőleg hét évvel korábban írta meg a dalt, aminek szatirikus szövege ("Azt hiszem, lelohasztom a népet, de nem nagyon érdekel/Mert vastag a belem és a pénztárcám") meghazudtolja Dylan munkája iránt érzett tiszteletét.

Az album alcíme, The Best Of Syd Barrett semmi esetre sem tűnik logikátlannak, valóban a legjobb felvételeket tartalmazza. Azonban még messze van attól, hogy tökéletesen akkurátus legyen. Barrett legnagyobb zenei teljesítménye a Pink Floyddal közös 1967-es kollaborációja volt, akinek ő volt az énekese, gitárosa és kiemelkedő dalszövegírója is. Az első három Floyd kislemez (Arnold Layne, See Emily Play és az Apples & Oranges), illetve a debütáló album ((Piper At The Gates Of Dawn) anyagának java részét Barrett írta hat, igen termékeny hónap leforgása alatt. Ezek a dalok nem csak újszerű technikájuk miatt, hanem a szuggesszió gyermeki lélekre gyakorolt erejének meglehetősen egyedi értelmezése miatt is különlegesnek számítanak. Egy-két horrort és zűrzavart sugalló felvételt leszámítva Barrett dalait kisvártatva a brit pszichedelikus élményzenéjének címkéjével illették, melyek egy bágyadt kert séta hangulatát idézik. A dalok hallatán aranyló nyarak emléke dereng, amikor még játékainkkal voltunk elfoglalva és Anyánk meséit hallgattuk. Minden történet egy utazás, minden utazás egy emlék. A tündérmese megidézett világának hatására Barrett egy egészen furcsa, bizarr utánzatot kreált. A The Television Personalities nevű, különc indie banda 1988-as I Know Where Syd Barrett Lives című kislemezén már arról énekel, hogy rábukkantak Barrett otthonára, ami nem más mint egy kunyhó, amit Syd egy ölebbel és egy kisegérrel oszt meg.

Barrett "völgymenete" 1967-ben kezdődött, egészen pontosan január 6-án, amikor 21.-ik születésnapját ünnepelte a fiú. Az év vége felé a mérhetetlen mennyiségű acid fogyasztásával és az élő koncerteken sorozatosan katatóniás, cselekvésképtelen viselkedésével mindenkit kétségbe ejtett. Ennek köszönhetően a Pink Floyd készen állt arra, hogy fellépéseit Barrett nélkül oldja meg. Végül Dave Gilmour váltotta fel a Floyd újdonsült gitárosaként. Barrett-et pedig körbehízelegték, hogy kezdjen szólókarrierbe az EMI Harvest kiadójának égisze alatt. Végül 1969 októberében került sor a The Madcap Laughs felvételére. Ez alatt a 17 hónap alatt Barrett tökéletesen kiakasztott mindenkit, aki csak kísérletet tett arra, hogy vele dolgozzon. A Soft Machine és olyan Floyd-tagok, mint Gilmour és Roger Waters segítségével készült The Madcap Laughs csupán egy zavaros, zsírkrétával firkált vázlatnak tűnik a szívárvány minden színében tündöklő Piper At The Gates Of Dawn-hoz képest. A dalok közül néhány csak olyan, ahogyan éppen sikerült. De vannak nagyon jól sikerült dalok is, mint pl. a No Good Trying, vagy a Late Night, ahol Barrett slide-gitáron játszik. Dalszövegei vagy szeretetért és társért kiáltanak, vagy pedig a teljes értelmetlenséget hangoztatják. Barrett mély, lágy és precíz énekstílusában keserűen gúnyos és félelmetes hangszínek váltakoznak. Az album nagy része a hallgatóra hagyatkozik, amennyiben az képes az éneklő Barrett pszichéjébe hatoló dühöt meghallani. Talán épp ilyen okok miatt nem szerepel a két legidegesítőbb Feel és az If It’s In You című felvétel az új válogatásban. A Barrett című második albumot még az előzőnél is nehezebb volt megcsinálni. Ezen olyan kulcsfontosságú dalok szerepelnek, mint a Dominoes, a Gigolo Aunt, illetve a szívszaggató Wined & Dined. Jóllehet Barrett a puszta akusztikus hangzásig csupaszította le gitárját, a Baby Lemonade alatt csodálatos gitárszólót mutat be. Egy 1974-es kevésbé sikeres próbálkozás után Barrett odáig jutott, hogy soha többet nem ad ki újabb albumot. Ezek után az, aki részese akart lenni a Barrett- mítosznak, a vinil és CD formában beszerezhető The Madcap Laughs és a Barrett című albumokat vásárolta.

Egy fiúcska, aki akkor volt 17 éves, amikor Barrett az utolsó lemezét adta ki, ma már a miniszterelnöki székben ül. Az, hogy az 55 éves Barrett mennyire tartja a lépést a friss történésekkel, rejtély. Az időszakonként fel-feltűnő paparazzi-fotókon egy kopasz, túlsúlyos férfi látható, aki csak halvány árnyéka a régi idők jóképű hősének. 1996-ban azt híresztelték, hogy a megromlott egészségű férfi még meg is vakult és Cambridge-ben tengeti maradék napjait. Barrett, a Beatles-korszak első komoly áldozata a brit zenevilág egy járatlan útját fedezte föl, arra azonban már képtelennek bizonyult, hogy egymaga menjen végig rajta. Történetének végén pont helyett egy vészjóslóan sötét kérdőjel meredezik, amely minden csipcsup popjelenség mögött rejlik, amiről azt hisszük, hogy ismerjük…

2001. május 30.