A hét művésze: R.E.M.

Húsz év telt el azóta, hogy az R.E.M. megjelentette debütáló kislemezét, a Radio Free Europe-ot, deklarálva függetlenségét a nyolcvanas évek rock kliséitől. Gitárok, dobok, lélekkel teli ének, melódia, csupasz érzelmek, Istenem, de jól is hangzott.

Amikor a négy zenész a még javában formálódó indie-szcénát kezdte meghódítani, senki sem gondolta volna, hogy két dekáddal később a világ egyik szupercsapataként fogjuk őket emlegetni.

Nevüket a szótárt lapozgatva találták, a négy betű egy rövidítést takar, a Rapid Eye Movements-et, ami az álmodás azon fázisát jelenti, amikor a szemgolyó tudatos irányítás nélkül mozog.

Michael Stipe, Peter Buck, Mike Mills és Bill Berry először egy egyetemi bulin játszottak együtt. A basszista, Mills és a dobos Berry már a középiskolában barátok voltak, hozzájuk csatlakozott Buck, Stipe-pal pedig egy lemezboltban ismerkedtek meg.

Eleinte feldolgozásokat játszottak, helyi klubokban léptek fel, és lassan gyűltek a dalok első EP-jükhöz, a Chronic Town-hoz, melyet az I.R.S. Records adott ki. Már az első próbálkozásaikon is megtalálható volt az a tipikus R.E.M.-es hangzás és dallamvilág, amely Buck riffelése, Mills dallamvezetése, Berry pulzáló ütemei, valamint Stipe jellegzetes vokáljának elegyéből áll. 1983-ban megjelent Murmur című albumuk az év egyik legjobb korongja lett, a csapatot pedig az úgynevezett főiskolás rock legjobbjának tartották. Következő nagylemezük, az 1984-es Reckoning-ot a Murmur egyenes ági leszármazottjának tekintik, mely a mára már klasszikusként emlegetett So Central Rain-t és a (Don't go back to) Rockville-t is tartalmazta. Londonba vették az irányt, ahol Joe Boyd producerrel készítették el a Fables of the Reconstruction-t (1985), majd a következő évben azzal a Don Gehmannal dolgoztak, aki korábban a John Cougar Mellencamp lemezein is bábáskodott.

Az évek során nem csak a szakmai elismerést, hanem a közönség megbecsülését is kivívták, koncertjeiket egyre többen látogatták. 1987-ben találták meg maguknak Scott Litt-et, aki hat lemezükön keresztül kísérte őket a világhírig. Hangzásuk finomodott, Stipe dalszövegei rejtélyesebbek és fókuszáltabbak lettek, helyenként politikai felhangokkal is fűszerezve. Document című albumuk egyik dala, a The One I Love meghozta első Top 10 slágerüket, és az R.E.M. a nagyok ligájába lépett.

Több millió dolláros szerződést kötöttek a Warnerrel, de művészi szabadságukat szigorúan őrizték. Az évek őket igazolták. A Green megjelenése után nagyobb arénákban léphettek fel, egyre több tévés meghívást kaptak. Stipe, aki az interjúk során szégyenlősen a háttérbe vonult, a színpadon igazi rock ikonná vált.

1991-ben, a jól megérdemelt pihenés után aztán visszatértek egy olyan albummal, amely az egész világon sztárrá tette őket, az Out of Time-mal. A Losing my Religion valószínűleg az az R.E.M. dal, amelyet minden rádió és tv állomás az unalomig sugárzott. A dalhoz készült videóklip egyedi képi világával óriási sikereket aratott, a VH1 és az MTV hat díjjal jutalmazta. Ki ne emlékezne Stipe vetkőző-számára az MTV Video Music Awards-on?

1992-ben Grammy-t kaptak a "legjobb alternatív album" kategóriában. Automatic című lemezük - melyet sokan a Murmur-hoz hasonlítanak - tartalmazta az Everybody Hurts-t és a The Sidewinder Sleeps Tonite-ot is, majd az 1994-ben megjelent Monsterrel egy kissé sötétebb irányba indultak, melyet Stipe közeli barátai, a színész River Phoenix és Kurt Cobain halála inspirált. A lemezt követő turné tele volt megrázkódtatásokkal. Berry életveszélyes agyi aneurizmával küzdött, Stipe sérve kiújult, Mills pedig hasi-problémákkal küzdött, ennek ellenére végigcsinálták a túrát, sőt, lassan elkezdték a munkálatokat a New Adventures in Hi-Fi-n.

1997-ben Berry elhagyta a zenekart, a megmaradt tagok pedig némi útkeresés után 99-ben megjelentették az Up-ot, és ezzel beléptek karrierjük harmadik évtizedébe. Minimális promócióval indultak turnéra, csak néhány TV szereplést vállaltak.

Az évek során a zenekaron kívüli álmaikat is igyekeztek valóra váltani. Stipe filmes céget alapított, a Single Cell Pictures-t, egyik filmük, a Spike Jonze által rendezett Being John Malkovich még Oscar jelölést is kapott, Stipe maga pedig színészként is kipróbálta magát a glam-rock dráma Velvet Goldmine-ban, valamit a hangját kölcsönözte a Fox Karácsonyi animációs filmje szereplőjének. Mills, aki óriási golf játékos, filmzenéket írt. Buck a Seattle-i zenészekből álló Tuatura zenekarral készített felvételeket.

Utoljára akkor hallottunk róluk, amikor a Milos Forman által rendezett, Andy Kaufman életéről szóló Man on the Moon-hoz írtak zenét, valamint 1999-ben megjelentek a Sesame Street-ben, hogy egy csapat gyerekkel énekeljék a Shiny Happy People kissé átdolgozott, "gyerekesített" verzióját.

Aktuális nagylemezük a napokban jelenik meg, igazi csemegéket tartogat azoknak, akik szeretik Stipe érzelmekkel teli hangját.

Furcsa lehet az R.E.M.-nek, most, hogy a rock ismét azzá kezd válni, mint ami ellen a nyolcvanas években hadakoztak: egy gnómokkal és klónokkal teli masszává.

Az R.E.M. viszont nem veszi fel a ritmust, hanem a sajátját üti, és ez az, amiért érdemes esélyt adni a Reveal-nek.

Kapcsolódó linkek:

http://www.remhq.com/

2001. május 9.