Stereophonics - Just Enough Education To Perform

Ahogyan azt a John Cusack formálta karakter is rapszodikusan megmagyarázza a High Fidelity című filmben, a harmadik album megjelenése szinte mitikus helyet foglal el egy rockbanda történetében. Piacra dobják az első, netalán a második albumot is; azonban ahhoz, hogy egy banda az elit részévé válhasson, egy brilliánsan koherens harmadik albumra is szükség van. Az archetipikus album egy határozott képet kell hogy adjon az együttes világáról, arról az univerzumról, amiben ők léteznek. Ez a bizonyos bűvös harmadik album volt az, ami a The Clash számára egy bombasztikus, klasszicista irányvonalat jelölt ki (London Calling); a The Smiths ennek köszönheti, hogy a bandát mint korszakalkotó rockzenekart kiáltották ki (The Queen Is Dead); a The Manic Street Preachers ezáltal bizonyította be, hogy a háromperces dalok tökéletesen alkalmasak a modern kor sötét kilengéseinek kifejezésére (The Holy Bible). És a lista itt még messze nem ért véget: The Man Who Sold The World, A Hard Day's Night, All Mod Cons, Parklife, Pills'n' Thrills & Bellyaches.

Azonban nem lenne valami célszerű ezt az eszmefuttatást a Just Enough Education To Perform című albumra is alkalmazni. Míg a Stereophonics sokkal nagyrabecsültebb elődjei kötéllel elszeparált saját kis világukban éldegéltek, ahol magasra helyezett mérce mellett bolondos megszállottság is jellemezte a bandákat. Nos e három emberke ehhez képest egy sokkal szűkebb világban mozog. Stereophonics országban nincs helye a pózolgásnak, az érdekes elgondolásoknak és a bizarr tollboáknak. Hogy még érthetőbben illusztráljuk mondandónkat, íme a Caravan Holiday című dal, ami egy klasszikus példája eme jelenségnek. Nos, ez a dal meglepő módon egy lakókocsis nyaralásról szól, a második versszakban a bandavezér Kelly Jones pedig a meccset nézi. Ebben a kontextusban teljesen érthető, ha az ember nem számít semmiféle úttörő, több szinten árnyalt mesterműre. Az emlékezetes dallamok és a sajátosan visszafogott riffek épp csak annyira hátborzongatóak, mint ezek a dolgok általában.

Azért nem mindig tűnt úgy, hogy a Stereophonics egy ilyen gyér produkcióval álljon ki a nagyközönség elé. Az 1996-os Word Gets Around debütáláskor Jones még a függönyrángató minidrámák krónikásaként próbált hírnevet kovácsolni magának; lásd Local Boy In The Photograph, A Thousand Trees, More Life In A Tramp's Vest, stb. Sajnálatos módon az 1999-es Performance & Coctails folytatás nélkül maradt, mivel a rock világa magába szívta az egyszeri sikeres inspriáció forrását. Ami pedig a banda zenei életének kiteljesedédét illeti, nem tudjuk nem azt érezni, hogy Jones direkt egy olyan mezőre terelte csapatát, ahol a többi rock birka fantáziátlanul béget arról, hogy milyen az élet egy rockbandában.

De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Pick A Part That's New egy olyan New York beli turnéról szól, mely során arra a következtetésre jutunk, hogy már mindent láttunk egyszer a TV-ben. Ez a konklúzió persze megcsömörlött lelkületet és korlátozott lírai horizontot eredményezett. A Just Enough Education To Perform Jones akusztikus szóló produkciójának utóhatásából született azt sugallva, hogy ezek az új dalok valamiféle bensőségesebb, intim megbecsülést érdemelnek és egy ugrásszerű átmenetrol szólnak. Kiábrándító az a tény, hogy az a problémakör, ami a Performance & Coctails albumon jelen volt, most egy gyengültebb formában manifesztálódott újra. Itt három dalt találunk, melyek a turnézásról szólnak. Az amerikai taxisok két különböző helyszínen gyülekeznek. Majd hivatkozás a banda új cimborájára, Tom Jones-ra. És a hab a tortán a Mr. Writer, a meglehetősen nyomorék címet kapott nóta, mely nem szűkölködik az esetlen tirádázásokban sem: "Are you so lonely/ Don't even know me/But you'd like to stone me" (Annyira magányos vagy/Még csak engem sem ismersz/De azért követ dobnál rám). Az alaptémára bármiféle tekintet nélkül lévő problémák Jones menthetetlenül borzalmas dalszövegeivel vegyülnek. A Nice To Be Out két akkordos "útirajza" arról szól, hogy a csapt megérkezik Texasba: "There was Dallas too, the library/The place where they shot Kennedy/We stood where Oswald took his shot/in my opinion there is a bigger plot." (Ott volt Dallas is, meg a könyvtár/a hely, ahol lelőtték Kennedyt/ott álltunk, ahonnan Oswald lőtt/szerintem itt sokkal többről van szó). A következő strumfli már arról szól, hogy megérkeznek a Wembleybe: "The famous turf that made Geoff burst/The vodka stops to quench my thirst." (A híres gyep, amitől Geoff tűzbe jött/A vodka pedig kioltja a szomjamat). Ami a rock költészetet illeti, ez sokkal inkább Pam Ayres, mint Allan Ginsberg stílusához közelít.Gyakran a zene menti meg ezeket a dalokat. A Stereophonics kétségtelenül haladt a korral, esetenként úgy tűnik, hogy fellépesükkel valahol a The Black Crowes és Paul Weller közé helyezik magukat. A Mr. Writer elektromos zongorafutamainak és akusztikus gitárjátékának hullámain szörfölve finom ellenpontozásként hat a vokál, amely egy kis könnyedséget varázsol a dalba. A nyitószám, a Vegas Two Times központi riffje erősen Crowes szagú. Hasonlókkal illethetjük a Watch Them Fly Sunday és a Rofftop című alkotást. De ne csak ezekről az újításokról beszéljünk. A Have A Nice Day nótába Jones belead minden apait anyait és a legjobb tudása szerint énekel. Az ugyan már nem sokat számít, hogy mit énekel, hiszen a hangja szuperlatívuszokba emelkedik. Zenekarát pedig ezáltal egy ellenállhatatlan, napsütötte rádió-rock területre vezeti. Aztán tovább szökell megint máshová a furcsán csengő Step On My Old Size Nines címet viselő dallal, amely a maga csendes hangján a legjobb dolog az egészben: egy Just Looking-stílusú massza, melyben bele van gyúrva minden ember szorongása, és amely felépítését feltehetőleg - és szájharmonikával való teletömöttségét is - Bob Dylan "ihlette".

A legmegbízhatóbb ütőkártya mégis hiányzik: a gyors szám. Lehetséges, hogy a frenetikus Bartender& The Thief volt a Sterepophonics minden idők legjobb kislemeze. Bárhogy legyen is a Just Enough Education To Perform a középszerűség és az árnyalatnyi unalmasság között mozog. Egy olyan csapat számára, mely büszkén mondhatja, hogy az adrenalin-dús hard rockon nőtt fel - az AC/DC ugorhat be elsősorban -, mindenesetre nagy szégyen.

Sajnos a kiábrándultság vesz rajtunk erőt még akkor is mikor Jones irányt vált és visszatér azokhoz a mini-drámákhoz, amelyekről valaha híres volt. Kettőt találhatunk a lemezen ezekből: Everyday I Think Of Money, amelyet Jones úgy jellemez, mint "egy srác története, aki egy teletömött pénzszállítót vezet.ez el kell hogy gondolkodtasson egy kissé", és a Rooftop, amely egy emberről szól, akire rájön az ötperc egy ház tetején, és azt hiszik róla, hogy öngyilkos akar lenni. Mindkettő a legválasztékosabb színekkel van megfestve. Árnyalatnyi kellemet vagy ármánykodást sem lehet fellelni egyikben sem, az előbbiben nagyon ügyetlenül úgy kezdődik, hogy azonnal kiteríti az összes kártyáját: "I drive a truck-It carries money"(egy furgont vezetek-pénz van benne). Talán az a tény, hogy az énekes fejéből pattantak ki, és nem pedig az utcáról, ahol felnőtt, megmagyarázza szürkeségüket. Sőt, mi több az embernek az az érzése támad, hogy ezeket a szövegeket inkább csak úgy összehányták, mintsem gondosan kidolgozták. Lehet, hogy épp csak rögzítették a hangpróbákat.

A Stereophonics kudarcai egyetlen kulcsszó körül forognak. Az Oxfordi Angol Szótár úgy definiálja az önfejűséget, mint "Szigorú, komoly vagy mogorván csökönyös" - és ami a zenei dimenziót illeti, ez az a benyomás, mely támad bennünk miután meghallgatjuk az albumot. Annak érdekében, hogy tanulhasson egy kis humort, és őszinteséget, Kelly Jones jobban tenné, ha leszállna a turnébuszról, és nem a zenei sajtó miatt idegeskedne, hanem felolvasná magának a szövegeit. Míg ezt meg nem teszi, a rockzene legfinomabb területe sajnos kimarad a játékból.

2001. május 9.